Nem voltam képben, hogy mennyi ideje lehettünk bezárva, de nem is érdekelt csak az, hogy minél hamarabb szabaduljunk ki. Borzasztóan haragudtam Pijire, állandóan az eszembe volt, hogy ezért megölöm. A sarokban kuporodtam össze, halkan sírdogáltam, de biztos voltam benne, hogy fogolytársam meghallotta.
Éhes is voltam, korgott a gyomrom, de ezzel nem lehettem egyedül, mivel Pijinek magán kívül még két személyt kellett volna jól laktatnia.
Állandóan azon voltam, hogy hogyan juthatnánk ki onnan, ahol vagyunk, de terveim mindig Piji és a gyerekek halálával és az én vámpírrá változtatásommal ért véget. Szuper, szép jövő állt pillanatnyilag előttem.
Borzasztóan hiányoztak a többiek. Rosalie, Emett, Edward és a többi forksi vámpír, meg persze Jacob, de Brandonék után is siránkoztam, valamint apa és October hiánya is kínzott, sőt még Aaroné is... de legfőképpen Greg hiánya. Bele tudtam volna halni, de tényleg. Összeszorítottam a fogaimat, hogy ne üvöltsek a semmibe, pedig meg bírtam volna tenni. Semmi másra nem vágytam jobban, persze a kijutáson kívül. De mivel közel se voltam olyan helyzetben, hogy kijuthatok, ezért az ordításnál maradtam volna. Azt meg azért nem akartam tenni, hogy ne siettessék az átváltoztatásomat. Valahogy nem ujjongtam örömömben, hogy egy szajhát akarnak belőlem csinálni.
Néha kihagytak pillanatok – azt hiszem, elájulhattam. Nem mintha sok mindenre emlékezhetnék egy sötét zugból, ahol éppen világít egy cseppnyi lámpa, de addig se kellett a félelmemmel foglalkoznom. Annyira borzalmasan hiányzott Greg, kikészültem teljesen. A dühöm akkora volt, hogyha az ellenfeleim nem vámpírok és vérfarkasok lettek volna, akkor szétvertem volna az összes fejét. Belegondoltam, hogy mindegyiket kinyírom és éppen, egészségesen jutok a felszínre, mivel volt olyan érzésem, hogy a föld alatt lehetek, Greg pedig ott vár, vidáman, hogy hazavihessen. Aztán visszacsöppentem a kegyetlen, zord valóságba, és felnéztem. Nem, nem álmodtam, még mindig a zugban voltam, Pijivel együtt. Nagyot sóhajtottam, majd fejemet megint a térdeimre hajtottam. Visszaidéztem a szép emlékeket, amiket forksban, vagy kettesben az életem szerelmével tölthettem. Nyálasnak hangzott mindig is, amik a gondolataimban voltak, viszont nem tudtam másra gondolni, szerelmes voltam, és tudtam jól, hogy ez a szerelem lesz a végzetem, mindig fogva fog tartani, sose fogok megszabadulni tőle – és egyáltalán, a legkisebb formában sem akarok. Inkább átadtam volna magam az érzéseimnek, hogy beteljesedjen mindaz, amire vágyok, hogy Greggel lehessek. Hogy én mennyire szeretem!
Megint feleszméltem. Újra a barátságtalan helységet láttam magam előtt, kétségbe esésemben megint sírni kezdtem, a szokásosnál kicsit hangosabban, mert egyre jobban kezdtem kikészülni. Kezeim már megremegtek, éhes voltam és fáztam, elvégre még mindig abban a ruhában voltam, amit akkor vettem fel, amikor Pijivel, őrült fejünkkel visszajöttünk Forksból. A farmernadrágom koszos volt, kissé megkopott, néhány helyen kissé megszakadt. A felsőm is koszos lett, elvégre eléggé igénytelen helyen voltunk. Azon is csodálkoztam, hogy nem volt teli pókkal. Ettől a gondolattól még a hideg is kirázott, mindig is utáltam a pókokat. A tornacipőmnek szerencsére nem volt semmi baja, a kosztól eltekintve. Nagyon szerettem mert szuper kényelmes volt, nem akartam azt is tönkretenni. 
Megint sóhajtottam, ahogy belegondoltam a helyzetünkbe. Most már beláttam, hogy mindketten hülyeséget csináltunk. Mégis szörnyen mérges voltam a barátnőmre. Tudtam, hogy én is hibás voltam, de ilyenkor jobb másra fogni, hogy jobban érezhessem magamat.
Már nem voltam egyedül a sarokban, Piji foglalt mellettem helyet.
–     Mond - szólalt meg. -, bőgsz még azon, hogy mibe kevertelek, vagy kiszabadíthatlak?
A vállamra tette a kezét, mire én makacs módon elrántottam, olyan erővel, hogy kiterültem a földön. Piji kiszabadította a kezeimet a kötelek fogságából. Éreztem a mozdulataiból, hogy felidegesítem a viselkedésemmel. Nem érdekelt, akkor is őt okoltam... az okom meg volt rá. Miután kiszabadított, talpra állított és megrázott, hogy szedjem már végre össze magam és hagyjam abba a hisztit, mert hiába dacoskodok, semmire nem fogunk menni vele. Rendben, ő a szülése után meg fog halni, ha nem jutunk ki, de hát ő már él egy jó ideje! Nekem meg az jut majd, hogy annak az undorító féregnek kell kielégítenem a vágyait, és megaláztatott pozícióban mindent el kell viselnem, amit ő akar. Marha jó!
Rendben, ezzel betelt a pohár. Idegből Piji nyakának rontottam, a falhoz szorítottam. Minden csepp dühömet rajta töltöttem ki, hiába jelent meg a jobb vállamon az angyalka, hogy fejezzem be mert semmire se megyek vele, a bal vállamon lévő kisördög hangja hangosabban szólt hozzám, hogy csináljam, nyugodtan, elvégre az ő hibájából vagyunk itt. Piji viszont meg se moccant, csak hagyta, hogy rajta töltsem ki a dühömet. Legalább tíz percig szorongattam, amikor megszólalt.
–     Nah ebből elég. Bridget! Mi a fenét csináljak, hogy bebizonyítsam: nem én akartam?!
Még mindig a szemeibe nézek, a düh, a kétségbeesés és a félelem keveredik bennem, amit biztosan ő is észrevett. Teljesen ki voltam merülve az ájulások és a pihenések ellenére.
–     Hogy mit? - kérdeztem. - Tartsd magad távol tőlem! Miért nem tudod egyszer visszafogni magadat?
–     Visszafognom magam? - hüledezett. - Kislány! Alig ismertél még a New York-i kiruccanásom előtt! Ebből következik: ha ismertél volna normálisan, nem csodálkoztál volna!
–     ÁÁÁ! Épp eléggé ismertelek már! Azt hittem normális vagy! - kiabáltam.
–     Jaj, fogd már be! - hangerejét maximumra csavarta. - Sose voltam normális! Csak te próbáltad magaddal elhitetni.
Legszívesebben megint nekirontottam volna. Hogy nem lehet benne egy cseppnyi ész? Hogyhogy nem tud egy picit is gondolkodni? Miért mindig saját magára gondol és arra, hogy neki mi a jó? Miért nem tudott lebeszélni arról, hogy visszajöjjek vele Crowleyba? Miért lett volna neki olyan nehéz? Ha azt mondta volna, hogy nem jöhetek vissza vele, úgyse indultam volna el egymagam, jogsi nélkül! Ha meg buszra szállok, fél nap alatt értem volna haza, azért mert felesleges lett volna útnak indulnom. Miért tud ennyire csökönyös lenni? Rendben, én hitettem el magammal, hogy normális csaj. De miért nem tudott legalább különleges esetekben tényleg az lenni? Annyira baromi nehéz lett volna, ha végre nem térne el egy kicsit az átlagostól és normális is lehetne?
Mérgemben átszeltem a kis helység túloldalára. Valamit nagyon a fejéhez vágtam, de rájöttem, hogy azzal semmire nem mennénk, ha össze vagyunk veszve, mert ilyen helyzetben nem az a legjobb. És hát akármit mondanék, sose ismerné el a hibáit, mindig csak visszavágna. Lenyugtattam magam, vagyis megpróbáltam. Valamilyen szinten sikerült.
A fogdánk ajtaja kinyílt, és valami idegen alakot láttunk meg, kezében volt valami. Hirtelen úgy tettünk, mint ha le lennénk kötözve, bár eléggé gyengén sikerült az egész, és ezt az idegen is megosztotta velünk.
- Ne tettessétek a hülyét. Kamera van a helyiségben.
- Hurrá. - feleli Piji. - Akkor felállhatok?
- Őszintén megvallva, elegem van ebből. Feleszitek az összes kajámat.
De szánalmas! Még hogy felesszük az összes kajáját! Alig kaptunk enni, hogy éltük volna fel? Hát ennél volt egy kis baj az agyában.
- Jah, majd kipukkanok. - morog Piji. - A magzataim sem éhesek többé. Sőt, mindjárt szétpukkadnak! Bridget, ugye te is dugig vagy?
- Nagyon... Nem! - toporzékolni kezdtem. - Éhes vagyok! És kivagyok! És elegem van!
- Jól van kislány. - mondta az idegen. - Most akarod, hogy megegyünk, vagy később?
Elhallgattam, elvégre az életemet még mindig féltettem.
Hogy én mennyire utáltam ezt a kiszolgáltatott helyzetet! Mindenki engem csendesített le, mindig mindenki az én fejemet osztotta, állandóan én voltam a nevetség tárgya! Üvölteni tudtam volna, de csak egy halk „rohadjál meg!” futotta, hogy életben maradjak.
- Szeretnék elcsevegni a „Nagy Főnökkel”. - hangja merő adta gúny volt. - Azonnal.
- Én meg szeretnék lefeküdni veletek: azonnal.
Nevetve kinyitotta az ajtót, utat engedett nekünk. Én azonnal utat törtem magamnak és kimenekültem a fogva tartásunk helyszínéről. Azonnal megérzem a frissebb levegő illatát, ami egy kicsit lenyugtat. Már egy fokkal jobb volt.
Állandóan folyosókon kanyarogtunk. Olyan volt az egész, mint egy hatalmas labirintus, tele rejtett ajtókkal. A férfi megnyomott egy gombot, feltűnt egy rejtett ajtó. Hogy minek ez a hatalmas cécó? Tiszta bolondság az egész!
Egy nagyon fura teremben találtuk magunkat. A falakon faliszőnyegek lógtak, béna címerekkel mintázva. Úgy állították be, mintha jól nézett volna ki ez az egész, de szerintem borzalmas volt. A lakberendezőnek eléggé furcsa ízlése lehetett. A szoba kör alakú volt, közepén egy kanapéval, két fotellel egymás felé fordítva, közöttük pedig egy dohányzóasztal volt. Ez már egy fokkal értelmesebb volt, mint a fal díszítése. Mintha kissé otthonos lett volna. Elfogadható.
Az idegenvezetőnk megparancsolta, hogy maradjunk ott, mi pedig, jó pofát vágva engedelmeskedtünk. Leültünk egy-egy fotelba, kényelembe helyezzük magunkat. Sokkal jobban éreztem magam, már amennyire lehetett ezt mondanom az adott körülményekre tekintettel. Rezzenéstelen arccal néztem magam elé.
- Várjatok. - szólt a férfi. - A Főnök nemsoká itt lesz.
A nevét nem akarta elárulni, bár egyáltalán nem is érdekelt. Dögöljön meg, ahol van. De ellenszenves lett hirtelen minden.
Magunkra hagyott minket, egy újabb titkos ajtón távozott a szobából.
Hogy minek ennyi rejtekhely meg egyebek? Össze-vissza védenek mindent, teli pakolják mindennel és a semmivel. Szuper, csodás egy hely. Ide nem fogok sose visszavágyni, de tényleg.
Nyílik az ajtó, belép rajta a férfi, aki elrabolt engem, tehát a Főnök.
Piji, teljesen hülyét csinálva magából, feláll a fotelből, pattog, ujjon, sikítozik, mintha valami rajongó lenne. Mikor úgy látja, hogy eleget szórakozott, elégedetten mosolyogva foglalja el újra a helyét. Rendben, ő sokkal rosszabb helyzetben is volt már, viszont én nem, és akármilyen nehéz is ezt neki felfogni, azért elfogadhatná: én nem örülök ennek a szitunak.
A Főnök méltóságos fejjel, büszkén vonul be és ül le a kanapéra, mellé a két puncsosa, akik mellette foglalnak helyet. Vigyorognak, mint a tejbe tök, mintha hatalmasak lehetnének. Szánalmas.
- Ketté fogunk választani titeket. - mondja a Főnök. - Bridget, téged felkészítünk az átváltoztatásra.
Ezt az arcátlanságot! Volt képe a saját nevemen szólítani! Remélem, hogyha egyszer sikeresen megölik, a pokolban olyan jó sorsa lesz, hogy kifeszítik és a bőrét fogják nyúzni. Jó, eléggé szadista gondolat volt, de megérdemelné.
Teljesen nekifeszültem a fotelnak, a fejemet rázogatom, hogy ne tegyék, de két hatalmas hústorony kapott fel a helyemről. Kapálóztam, sikítoztam, hisztiztem, hogy tegyenek le, de haszontalan volt. Nem volt semmi esélyem se ellenük.
Mögöttem becsukódott az ajtó, én még mindig sikítoztam, sírtam, amivel ki is idegeltem az engem cipelőket.
A Főnök két csatlósa, valamint az őrök és még egy páran körbe vettek engem.
Még szerencsém volt, hogy a hústornyok, akik vittek, elém álltak, hogy megvédjenek a fenevadaktól. Páran a véremre szomjaztak, páran egyéb szolgáltatásokat szerettek volna tőlem, viszont a szállítóim más feladatot kaptak, ezért igyekeztek megvédeni a többiektől. Viszont ketten, na jó két és felen voltunk körülbelül kilenc ellen, így nem volt túl sok esélyünk. A cipzáros felsőmet a farkasok tépték széjjel, meg is szabadultam tőle. A zöld, V kivágású felsőm pedig le lett szabva, majdnem ujjatlanra – szintén a farkasoknak köszönhetően.
A hústornyok bevittek egy terembe, kikötöztek, szinte moccanni se tudtam.
Kellett nekik eddig megvédeni, ha már meg ők akartak bántani.
Bejött az ajtón egy vámpír, a hústornyok meg leléptek. Haláli.
- Milyen szép kislány. - mondta a vámpír. - Nagyon tetszel nekem. Ismerem a barátodat, harcoltunk már egymás ellen.
- Hagyj békén! - kiabáltam.
- Mégis miért hagynálak? Szabad kezet kaptam, bármit csinálhatok, de még nem változtathatlak át és nem ölhetlek meg. Egyébként – egészen közel hajolt az arcomhoz -, bármi mást     kedvemre csinálhatok. - nevetett.
Hirtelen ajtónyitódást láttam, majd Pijit, aki eltörte a vámpír nyakát. Sikolyomat sikeresen elnyomtam, Piji pedig kiszabadított, majd együtt tüzet gyújtottunk és elégettük a vámpírt. Ezek után a barátnőm a hátára kapott és szaladtunk. Még így is, terhes állapotban is képes volt gyorsabban futni, mint a többiek.
Az a hely, ahol voltunk, egy hatalmas útvesztő volt, egyfolytában zsákutcába botlottunk, ahonnan alig tudtunk kimenekülni.
Piji odaadott egy kést, és azt mondta, hogy segítsek neki, ha mindenáron ki akarok jutni, élve. Bólintottam, elvégre mindenképpen el akartam hagyni a helyet, és Piji se volt isten, hogy mindent egyedül megtehessen. Elmagyarázta, hogy hova szúrjam a kést, mivel vámpírok és várfarkasok társasága keresett fel minket. A farkasok nem haraphatnak meg, ezért rájuk lettem küldve. Mindenemet beleadtam, hogy megvédhessem magamat, elvégre én volta az egyetlen, akinek segítségre lett volna szüksége.
Olyan volt, mint egy halálosan veszélyes tanóra. Tényleg fel lettem készítve az újszülötté válásra. Egész jól elbántam a farkasokkal, egy-két besegítéssel Piji részéről. Két taggal álltunk szemben, Piji nekik ugrott. Elkapta őt a harci láz, marcangolta a farkasokat, majd amikor észbe kaptam, csatlakoztam és ott szúrtam őket, ahol értem, majd végül szívbe. Borzalmas érzés volt, nem kellett sok, hogy térde rogyjak és sírjak, de a körülményekre való tekintettel ezt nem tehettem meg. Piji még a szíven szúrásnál való meglepettségben nézett rám.
- Zeltől láttam. - morogtam.
Már nem éreztem Piji iránt haragot, a helyzet miatt voltam rosszkedvemben.
Továbbmentünk, már volt bennem annyi erő, hogy a saját lábamon fussak, ne a barátnőmnek kelljen hurcolnia.
Még mindig féltem, de már felcsillant bennem halványan a remény, ezt ő is észrevette. Kicsit furcsa volt, hogy alig találkoztunk az ellenségeinkkel, egy-két ebbel vagy vérszívóval ütköztünk néha. Tudtam, hogy Piji hallja, hogy merre vannak és körülbelül mennyien, ezért az ő tudására bíztam magam. Jobbat és mást nem is tehettem.
Szinte minden folyosón tűz égett, amiket természetesen mi ketten gyújtottunk. Muszáj volt, hiába lassított le minket. Akkor inkább lassabban haladunk, de legalább legyen egyre kevesebb ellenfelünk.
Volt egy olyan érzésem, hogy a föld alatt lehettünk, mert állandó jelleggel felfelé haladtunk a lépcsőkön, amik lefelé vezettek, azokat elkerültük.
Piji valamit nagyon hallhatott, egyre gyorsabban ment, én pedig egyre nehezebben tudtam követni.
- Lassabban nem lehetne? Te félvér vagy, én meg csak ember. - mondtam.
Valamin elkezdett magában gondolni, de nem kérdeztem rá, hogy mi az. Attól, mert ember voltam, mindent tőlem telhetőt megtettem azért, hogy élve kijussunk. Ezt viszont akkor is gátolta, hogy átlagos voltam.
- Jól van, ne siessünk. Legfeljebb lemaradunk a fentiekről. Úgy érzem, csihipuhi van odafenn. - magyarázza.
Az első, ami eszembe jutott, az Greg volt. Elmosolyodtam, és megfogtam Piji kezét, majd én elkezdtem felfele ráncigálni. Most én akartam, hogy siessünk.
Bár a zöld felsőmet sötét vérfoltok tarkították, egyáltalán nem zavart, csak azt akartam hogy eltűnjünk.
Körülbelül fél órás járkálás alatt vagy tíz csicskát lerendeztünk, nem is értettem, hogy lehet ekkora szerencsénk, hogy nem sikerült szétmarcangolniuk minket. A válasz viszont egyszerű volt. Tapasztalatlanok voltak, kölyök farkasok, és újszülött vámpírok. Én viszont Pijivel voltam, aki több, mint száz éves tapasztalattal rendelkezett.
Egy idő után egy létrán másztunk felfelé, egy zsilipszerű ajtóhoz.
Piji ment előre. A Nap fénye bántotta a szemünket, főleg az övét, ráadásul ő még csillogni is kezdett. Na szép, még vészhelyzetben is tud gyönyörű lenni.
Biztos voltam benne, hogy egy nap lazán eltelt. Abban a zugban teljesen elvesztettem az időérzékem, már amennyi volt.
Szétnéztem a terepen. Annyira jó volt újra látni a füvet, a fákat, az eget. Nagyon jó érzéssel töltött el, ahogy mélyen beleszagoltam a levegőbe, Pijit viszont kevésbé. Ő csapdát érzett, ezért kézen fogott és elvitt egy olyan helyre, ahol úgy érezte, átmenetileg biztonságban lehetek. Nem volt túl nehéz, mivel a környék teli volt szeméttel, vasfalakkal, kisebb-nagyobb autómaradékokkal.
Piji egy vasfal mögé bújtatott és megkért, hogy meg ne mozduljak.
Én pedig úgy is tettem, ahogy kérte. A vasfalnak dőlve adtam hálát, hogy végre újra láthatom a felszíni világot. Úgy gondoltam, hogy most lesz egy kis időm, hogy kisírjam a bent látottakat és történteket, de elég volt csak a sírásra gondolnom, meg is indultak a könnyek a szememben. Éppen nem terültem ki a földön, ahogy leesett az egész, hogy azért, hogy én élhessek, legalább tizenöt életet ki kellett oltanom. Eléggé kellemetlen érzés öntött el, a lelkem belülről bökdösött, olyan volt, mintha dübörögtek volna a mellkasomon. Összegörnyedve adtam át magamat a bánatnak, szabály szerűen bőgni kezdtem.
Rendben, gonoszok voltak, el akartak pusztítani, és ha én nem öltem volna meg őket, akkor továbbra is bántottak volna másokat, de kikészített a tudat, hogy gyilkoltam. Remegő kezeimet figyeltem, már amennyire láttam a hatalmas könnytengertől, ami a szemeimet és az arcomat borította el. Még a pólómba se tudtam törölni a könnyeimet, mivel az meg tiszta vér volt. A sötét foltok látványa még jobban megindított, ahogy az áldozataim képei a fejemben jártak, a sírás még inkább megindult. A hajamból kivettem a hajgumit, majd újra összekötöttem, hogy normálisabb ábrázatom legyen. A kezeimmel töröltem a nedves arcomat, kezdtem kicsit megnyugodni, legalábbis ahhoz képest, hogy mennyire ki voltam készülve a történtek miatt.
Hangokat hallottam, ezért próbáltam összeszedni magamat. Szétnéztem a terepen, de nem láttam senkit. A vasfal egyik oldalán kinéztem, de csak a szél fújt egy reklámszatyrot. Nagyot sóhajtva visszafordultam.
- Nézd, nem ez szép kislány lett volna a Főnök ágyasa? - kérdezte mellettem egy gyönyörű vámpírnő a társától.
- Dehogynem, megjegyeztem a szagát. - felelte az.
- Mit csináljunk vele? - kérdezte a nő.
- Nem is tudom, Muriel. Személy szerint én szomjas vagyok, ez a lány tökéletesen megfelel.
Sűrűn vettem a levegőt, ami nem volt a legokosabb, mert egyre gyorsabban vert a szívem, a két szomjas vámpír pedig kapott az alkalmon. Majdnem megharaptak, amikor valaki megállította őket. Megfordultak és én is a „megmentőmre” néztem.
Egy másik vámpír jelent meg mellettük, pontosabban a Főnök egyik jobbkeze.
- Muriel, Bert ne szórakozzatok, hozzátok a kislányt utánam.
- Ne már, Gus! - mondta letörten Muriel.
Gus, tehát így hívták a Főnök legnagyobb vámpír csicskását. Gyalázat.
A két vámpír csalódottan emelt fel engem a földről, majd erőszakosan húzni kezdtek, hogy mennyek velük. Mást nem tehettem, így is megint nagy bajban voltam. Nem is én lennék, egyébként...
A vámpír ezután valami idegen nyelven mondott nekik valamit, idegesített is, hogy nem értettem a mondandóját, viszont Muriel és Bert bólintottak. Kezdtem félni. Amikor előrébb értünk, megláttam Pijit, mire Gus valamit motyogott a vámpíroknak, Bert pedig a csuklómat a szájához emelte. Azt hittem, hogy meg akar harapni, így hatalmasat, fülsüketítőt sikítottam.
A barátnőm azonnal a hang irányába fordult, szinte ledermedt, amikor meglátta, hogy mi a helyzet. Majdnem elájultam ijedtemben, elvégre eléggé közel volt a csuklóm egy újszülött, szomjas vámpír szájához.
Úgy vettem észre, hogy Piji teljesen bevadult. A nála lévő késekkel ott szúrta az ellenségeit, ahol csak érte őket. Egy kis agyvelő itt, két liter vér ott, húscafatok, testrészek: ínycsiklandó.
Drága gyomrom megint elengedte magát, hánytam egy keveset, amin Muriel rettentő jól szórakozott. Legszívesebben alaposan képen töröltem volna, de az eredmény vérfagyasztóan félelmetes lett volna, rám tekintettel.
Amikor felnéztem, kicsit több vámpírt vettem észre, mint egy perce. Azonnal felismertem őket, szemeim felcsillantak: Greg! Mark mellett harcolt az újszülöttekkel, majd mikor meglátott engem, felém kezdett rohanni.
Útközben Aaronnak ordított.
- Mentsd a szerelmedet, én is megmentem az enyémet!
Elérzékenyültem ettől a mondattól, egy könnycseppet megengedtem magamnak, ezen pedig Bert mulatott nagyon jól.
Valahogy Piji és Aaron, valamint az őket támadók messzibb keveredtek tőlünk, egyáltalán nem láttam, hogy velük mi történik.
- Muriel, Bert, amiért engedelmeskedtetek, kitüntetésben lesz részetek. Most pedig engedjétek el a lányt. - mondta Gus meglepő módon.
A két vámpír bólintott, ránéztek férfira, elengedtek és eltűntek mellőlem, Gussal együtt. Ahogy ezt Greg észrevette, még gyorsabban futott felém, de egy csomóan letámadták és hozzám is csatlakozott két vérfarkas én pedig azonnal a késemért nyúltam. Megint életet kellett oltanom a sajátomért, csodálatos.
Az egyik farkas nyakát átvágtam a késsel, mire az azonnal összeesett. A másik farkas felugrott, hogy nekem ugorjon, én pedig megvágtam az első két lábát, mire a földre rogyott, majd a hátára gurult, én pedig a hasába szúrtam kétszer a késemet. Szinte összeestem mellette, megint zokogni kezdtem, de egy újból nekem támadó farkas megakadályozta a nyugodt siratást.
Miután végeztem a farkassal, a felém közeledő, lepődött páromat figyeltem. Már alig vártam, hogy újra velem lehessen, de újra meggátoltak benne.
Csak annyit vettem észre, hogy mellettem terem Gus, meg a másik főcsicskás és elvittek. Piji és a Főnök mellett kaptam észbe.
Mintha lefagyasztották volna az egész csoportot, mindenki abbahagyta a harcot és minket néztek. Na de jó.
- Fontoljátok meg, mit tesztek Brandon – mondta a Főnök, mivel ő már régebbről ismerte a szólítottat. - Ha olyat tesztek, amit nem kéne, az emberlány vámpírrá fog változni, a félvér     ivadékod pedig meghal.
Aaron emberként jelent meg, beállt a szerelmem mellé, mintha nagy barátok lennének. Azért aranyosan néznek ki egymás mellett, még ebben a helyzetben is.
Valamit megbeszéltek, mivel összenéztek és bólintottak. Biztos voltam benne, hogy nem azt beszélték meg, hogy koszos a felsőm.
- Eresszétek el őket! - mondja a Főnök, mire mérgesen, szinte kiabálva folytatja. - Azonnal!
Először nem értettem, hogy miért mondta ezt, de Greg mosolygó arcát észrevéve leesett, hogy mi történt: megváltoztatta a szavait. A csatlósai meg rá hallgatva, elengedték a karomat.
Én amilyen gyorsan csak tudtam, odafutottam a szerelmemhez. Szorosan átöleltük egymást, újból sírni kezdtem, hogy Greg biztonságot nyújtó közelségében lehettem, és ő is annyira magához ölelt, hogy megéreztem, ezzel mutatja ki, hogy ha tudna, nem szorongatna, hanem sírna velem.
Megfordultam, hogy láthassam a többieket, Greg pedig átölelte a derekamat.
Aaront figyeltem, ahogy arcán édes mosollyal közeledett Pijiék felé.
- Azt ajánlom, erezd el! - mondta a Főnöknek.
- Mit ártana nekem egy korcs? - kérdezte arcoskodva a megszólított.
Aaron olyan laza volt, mint még sose. Kezeit zsebre vágta, lábaival úgy lépdelt, minta labdát rugdosott volna. Teli volt önbizalommal, érdeklődve figyeltem, hogy miért is. Rossz előérzetem volt.
- Egyszerű. - mondta Aaron. - Én akarom megölni.
Lábaim nem akartak megtartani, ahogy meghallottam az utolsó három szót. Majdnem összeestem, de Greg megtartott. Hogy mit akar csinálni? Meg akarja ölni a szerelmét? A gyerekei anyját? Mégis hogy? Hogy tehetné ezt? És a többiek? Miért nem akarnak csinálni semmit? Meg se döbbentek, meg se mozdultak! Egy arcizmuk se feszült meg! De miért? Hagyják, hogy Aaron végezzen Pijivel? Nem! Ezt nem tehetik meg!
- Miért akarnád te megölni? Hisz a kölykök a tieid lesznek.
- Nyűgök a hátamra. Bebizonyítsam?
Azt se tudtam, hogy hova kapaszkodjak, megmaradtam Greg karjainál.
Még be is akarja bizonyítani? Hát mégis mit képzel ez? És miért csak egyedül engem idegesít az egész? Ott volt mellettünk Brandon és Mark is, de egyikőjük se moccant egy percre se. Esküszöm, hogyha Piji meghal, elköltözök, az biztos.
A Főnök átengedte Pijit Aaronnak. Beleremegtem, ahogy megfogta a mostohabátyám a barátnője vállait és összeroppantotta. Piji hatalmasat sikított a fájdalomtól. A karjai úgy csüngenek a törzse mellett, mint két darab csontos hús.
Aaron viszont játszadozott a karokkal, én pedig összeestem. Greg szedett fel a földről, majd erősen magához szorított, hogy ne zuhanjak állandóan a földre.
Aaron kezei Piji nyaka köré kerültek. Figyeltem, ahogy a barátnőm szemei könnyekkel teltek meg, kétségbeesetten nézett a szerelmére nem értve, hogy miért teszi ezt vele.
Én még mindig nem értettem, hogy miért nem tesz senki semmit?! Elegem volt abból, hogy mindig kihagynak mindenből, mindig leoltanak, semmit se osztanak meg velem. És főleg abból, hogy végig akarják nézni, ahogy Aaron megöli Pijit.
Hogy tehetik ezt? Hogy lehetnek ilyen undorítóak? Tehetetlenül, bőgve ordítottam el magamat.
- Hagyd abba! Megölöd!
Oda akartam futni megvédeni a barátnőmet, de Greg nem engedett el, szorosan magához húzott, hogy nehogy elmenjek. Kezeimmel dübörögtem izmos, kemény felsőtestén, kértem, hogy engedjen el, de ő nem tette. Kétségbe esésemben a földre akartam kerülni, de kedvesem ebben is megakadályozott. Életem legszörnyűbb napját éltem át.
Aaron pedig egész erősen megragadta Piji nyakát, kirángatta a fogva tartók közül. Szegény lány a földre került, tehetetlenül nézett a mostohabátyámra.
Belegondoltam, hogy néhány hete még milyen vidámak voltak együtt, hogy összeházasodnak, ikreik lesznek és most azt láttam csak, ahogy Aaron megöli a párját. Nem hagyhatom! Ha egyedül nekem van eszem, legalább én tegyek valamit! Viszont hiába volt a lázadásom, a felháborodásom, Greg nem engedett sehova se. Kétségbe ejtő pillanatok voltak.
Eszembe jutott az utóbbi idő, amit Pijivel töltöttem elrabolva, hogy mindenért őt okoltam, hogy miatta kerültünk abba a helyzetbe. Annyira rosszul éreztem magam, pedig ő sose akart nekem rosszat, amióta barátnők lettünk azon volt, hogyha együtt lógunk, akkor sose essen bántódásom, mindig a legnagyobb rendben legyen velem minden. És én mégis őt vádoltam. Borzalmasan éreztem magam és bocsánatot akartam kérni. De ha Aaron senki se állítja meg, ezt nem fogom tudni megtenni. - gondoltam.
Aaron gyilkos dühvel a szemében közeledett Pijihez, ezernyi alkalmat adva, hogy valaki leteperje és megvédhesse a lányt, de meg se mozdultak, mintha hagyni akarták volna, hogy kiélje Pijin a gyilkos vágyait. „Gusztustalanok! Ezért nagy hisztit fogok csapni!” - döntöttem el magamban.
Aaron Piji felé hajolt vigyorogva, valamit csinált és aztán a Főnökhöz fordult.
- Látod? Megöltem. - mondta
- Nagyszerű! Bár a kölyköket megtarthattad volna.
- Minek? Nyomorékok lettek volna. Menjünk inkább, hagyjuk itt ezt a rakás szerencsétlenséget. Van egy terület, amit el kéne foglalni.
Fel se tudtam fogni amit mondott. Ameddig beszélgettek, én Piji mozdulatlan testét figyeltem. Szemeimből megállás nélkül folytak a könnyek, őrjöngtem, hogy miért kellett ennek így lennie? Miért tette ezt? Miért nem állították meg.
Brandon odament Pijihez, valamit csinált és a lány, mintha újraéledt volna, felugrott. Megérezte az illatomat és felém fordult. Indult, hogy levadásszon, mint egy prédát, Greg viszont elengedett, védelmezően elém állt.
Piji nekiugrott, harcoltak egymás ellen, de Greg minden tekintetben sokkal erősebb volt, így a nővérének esélye se volt.
Hirtelen valami letámadta Pijit, így megint a földre került. Aaron volt az.
Piji megsimította a mostohabátyám karját, de ő nem viszonozta, hanem felöltette a lábai közé és felkínálta a nyakát a lány számára.
Piji belemélyesztette a fogait és szívni kezdte a vérét. Számomra minden teljesen érthetetlen volt, másrészt azt se tudtam, hogy hol vagyok, elnézve, hogy Pij az egész társaság előtt szívta Aaron vérét.
A vérfarkas bátyám megadta a hangot a fájdalomnak, amit a párja okozott neki, de nem engedte, hogy Piji abbahagyja az ivást, a mellkasához szorította.
Egy kis ideig még úgy voltak de én nem értettem, hogy miért kellett nekünk ezt végignéznünk. Eléggé intim érzést keltett bennem, pedig csak a vérét szívta.
Mikor Pij befejezte az ivást, suttogott valamit Aaronnak majd megpuszilta.
- Valaki hozzon neki egy ruhát. - hallottam drága barátnőm már jól ismert hangját.
Mark odament hozzájuk egy zsákkal a kezében, majd oda nyújtotta testvérének. Pij elkezdte öltöztetni a harctól és a vérszívástól kimerült Aaront. Mikor megvoltak vele, Brandon és Greg odamentek hozzájuk, felszedték a srácot a földről. Piji csatlakozott mellém, szótlanul sétáltunk a többiek mögött.
Én végig Greget néztem. Részben már alig vártam, hogy újra nyugodtan, kettesben lehessünk, részben pedig azt vártam, hogy mielőtt mindez megtörténik, megmagyarázzanak nekem mindent, ami történt.
Megpillantottuk Zeléket, akik tüzeket gyújtottak, hogy az áldozatokat elégessék.
Zel vigyorogva odajött hozzánk, átölelte Pijit.
- Jól vagy? - kérdezte tőle.
Piji csak bólintott. Köszönöm Zel, én is túléltem.
- Örülök. - mondta, majd Brandonékhoz fordult. - Carlisleék elindultak haza. Az üdvözletüket küldik és üzenik, hogy majd az esküvőn találkozunk. Ti is menjetek nyugodtan haza. Mi     eltakarítunk.
- Köszi Zel. - mondta Piji, majd megpuszilta. - Látogass meg minket holnap, jó?
- Meglesz!
A férfi elköszönt, majd visszament a többiekhez.
Tovább sétáltunk, mivel senkinek nem volt se kedve, se ereje nem volt futni. Mikor kiértünk a kapun, három autót láttunk meg. Mind a három a Cullenéké.
Az első kocsiba rögtön beültem, Greg pedig, miután segített Brandonnak betenni Aaron a harmadik kocsi hátsó ülésére, bevágódott mellém, a vezető ülésre.
Fogalmam sem volt, hogy mégis mi a fene történt. Nagyon szerettem volna Greg nyakába ugrani, hogy mennyire hiányzott, de előtte meg kellett tudnom mindent.
Az egész úton egy szót se szóltam. Greg nem is firtatta, hogy miért nem szólaltam meg, nem is baj, mert nem vele akartam veszekedni.
Egy óra múlva bekanyarodtunk a házukhoz vezető sövényre. Mikor leparkolt még mindig nem szólt egy szót sem, bár én sem hozzá. Mark és Jenny kiszálltak a mögöttünk lévő autóból, de nem állították meg, mert Jenny és Greg vissza is ültek. A párom valamit súgott a testvérének, majd elhajtottak.
Mark megkért, hogy menjek be a házba, ameddig beviszi a kocsit a garázsba.
Azt tettem, amire megkért. Felsétáltam, és meglepődtem, hogy a nappalijukban ott volt a bőröndöm. Valószínűleg kivették Piji csomagtartójából és odavitték.
Szükségem volt egy jó fürdőre és tiszta ruhákra, ezért kivettem a pipere cuccaimat és elmentem letusolni. Olyan jól esett, hogy lemoshattam magamról a szennyet, a vért hogy felmelegíthettem a hideg testemet. A tusfürdőm és a samponom kellemes illata megnyugtatott. Mikor végeztem, törölközőbe csavartam a testem és visszamentem a nappaliba. Mark a tévét nézte és amikor meglátott majdnem meztelen, zavartan átváltotta a csatornát.
Elővettem a bőröndömből néhány dolgot: fehérneműt, melltartót, topot, sokzsebes nadrágot, valamint egy deszkás cipőt. Elbújtam az egyik szobába, felöltöztem, megszárítottam a hajamat és visszamentem Markhoz.
Leültem a hatalmas fotelba és várakozóan néztem a srácra, hogy szólaljon meg.
Mark azonban unott képpel a tévét bámulta, meg se rezzent. Egy ideig csendesen néztem, de aztán épp, hogy nem ugrottam neki.
- Miért nem védtétek meg Pijit? Meghallhatott volna! Ti meg csak szótlanul néztétek, ahogy összetörte Aaron! Egy csomó baja lehet! És a gyerekek? Belegondoltatok abba, hogy mi     történhetett a gyerekekkel? Mégis miért hagytátok, hogy Aaron bántsa? Ti teljesen meghibbantatok? - ordibáltam.
- Bridget, nyugodj le! Így volt a terv. - mondta nyugodtan.
- Így volt a terv? - kérdeztem vissza. - Az volt a terv, hogy tépje szét Aaron Pijit? Mégis milyen terv ez? Hogy lehettetek ilyenek?
- Igen, ez volt a terv.
- De hát miért? - őrjöngtem. - Őrültek!
Mark próbált lefogni, hogy ne hisztizzek. Bár lefognia sikerült, a hisztirohamom nem tűnt el. Vergődtem a kanapén, kiabáltam, sírtam, hisztiztem.
Ajtónyitódást hallottam, megláttam Brandont, mögötte Greget. Visszatértek Pijitől. Brandon azonnal odajött hozzánk, elővett a táskájából egy injekciós tűt, majd szúrást éreztem és elaludtam.

Amikor felébredtem, Greg szobájában találtam magam. Nem tudtam hirtelen, hogy mi történt, fogalmam sem volt, hogy mit kerestem én ott.
Brandont láttam meg mosolyogva felém jönni, én pedig felkeltem az ágyról.
Nyugtatni próbált, magához ölelt, nehogy még egy hisztiroham rám jöjjön, de próbálkozása sikertelen volt, megint nagy zajt csaptam.
Ordítoztam, kiabáltam, sírtam, össze-vissza járkáltam a szobában.
Greg lépett be az ajtón. Kíváncsi volt, hogy mi történik idebent, mik lehettek azok a nagy zajok. Engem látott, újabb hisztirohamban szenvedve és Brandont, aki tanácstalanul nézett rá.
Megint üvöltözni kezdtem, hogy hol van Piji, mi történt vele, miért nem csináltak semmit, hogy Aaron ne bánthassa, de amikor egyikőjük se felelt egyik kérdésemre sem, kimentem a szobából és a lehető leghangosabban bevágtam magam mögött az ajtót. Lementem a földszintre.
Mark a konyhában készített valami ennivalót, nagy valószínűséggel nekem. Letette az ebédlő asztalra én pedig enni kezdtem.
Csak füstölögtem magamban, tudtam, hogy hülyeséget csináltam, hogy őrjöngtem. Szükségem volt valamire, ami lenyugtat.
- Brandon! - kiáltottam.
A szólított lejött a lépcsőn, kérdően nézett rám.
- Tudnál adni egy nyugtatót? - kérdeztem.
Eltűnt, és néhány másodperc múlva már mellettem termett és beadta az injekciót a karomba. Eléggé lelassultam, majd megkértem, hogy segítsenek odamenni a kanapéhoz, és hívják Greget, majd magyarázzanak el mindent.
Ők úgy is tették. Mark a karjába vett, odavitt a kanapéhoz és óvatosan lefektetett rá. Gregék is megkerültek, majd mind a hárman helyet foglaltak. A szerelmem mellettem, Brandon és Mark pedig egy-egy fotelben.
- Elmagyaráznátok, hogy mi történt, ameddig tart a nyugtató hatása? - kérdeztem.
A fiúk összenéztek. Olyan volt, mintha úgy kezelték volna a dolgokat, mint egy nemzetközi, titkos hadműveletet. Végül Greg kezdte el mondani.
- Téged úgy szabadítottunk ki, hogy megváltoztattam a főnök szavait. A csatlósai pedig, a főnökre hallgatva elengedtek.
Bólintottam.
- Aha és mi van Pijivel?
- Pijinél nem volt ennyire egyszerű. - mondta Brandon.
- Miért?
- Ismertem már egy ideje a Főnököt és tudtam, hogy meg kell győzni abban, hogy tisztán dolgozunk. Ezt pedig csak úgy tudtuk, pontosabban tudta Aaron bebizonyítani, hogy bántania     kellett Pijit.
- Miért kellett eltörnie a vállait? - hangom még mindig nyugodt volt.
- Rá bíztuk, hogy mit csinál, de megmondtuk neki, hogy semmiképpen nem veszélyeztetheti a babák és Piji életét.
- Nem veszélyeztetheti őket? Azt hiszem az, amit csinált, elég nagy veszélyeztetés volt! - kicsit kezdtem dühösebb lenni.
- A lényeg Bridget, hogy azért nem engedtem, hogy közbeavatkozz, mert akkor nem tudtuk volna megmenteni Pijit. - magyarázta Greg.
Azt hiszem, tényleg igazuk volt. Ha Greg elengedett volna, lehet, hogy a Főnök megint elfogatott volna a csicskáival, másrészt Piji se élte volna túl. Marha jó, én meg ott hisztiztem, hogy hogy lehetnek ilyenek, hogy nem segítenek neki. Ez mindössze azért volt, hogy túlélje. Még az arcizmukat se mozdították és pont ezért, hogy Pij életben maradjon. Hogy lehettem ennyire ostoba, hogy még csak eszembe se jutott, hogy csak így menthetik meg? Na tessék, eddig a többieket szidtam, most már pedig saját magamat. Csodálatos.
Greghez bújtam. Minden mérgem elszállt, legalábbis amit feléjük küldtem. Saját magamra jobban haragudtam. Nagyon buta voltam, hisz ők sose bántották volna Pijit azért, mert ahhoz volt kedvük. Én pedig ilyet állítottam róluk. Borzalmas.
Nyílt az ajtó, Jenny megérkezett. Köszönt, és ahogy meglátott engem, azonnal hozzám sietett.
- Jaj, de jó látni téged Bridget! Nagyon aggódtunk érted! El se tudod képzelni, hogy mennyire!
- Tudom Jenny! De látod, jól vagyok! Minden rendben van velem! Beszéltél Pijivel? Onnan jössz, igaz?
- Igen, jó formában van. Nem lesz itt semmi baj. - mosolygott.
- Annak nagyon örülök. - nyugodtam meg.
- Nemsokára itt is lesznek.
Mark jelent meg Jennifer mellett, akire bocsánatkérően és hálásan néztem, amiért hisztiztem, mégse törölt képen. Kézen fogva indultak felfelé. Nem hiába, mindenki magányra és nyugalomra vágyik egy ilyen hétvége után. Egészen addig néztem őket, ameddig újabb ajtó nyitódást nem hallottam.
Nem hiába, mindenki magányra és nyugalomra vágyik egy ilyen hétvége után.
Mögöttük jött Piji és Aaron. A barátnőmnek szinte semmi baja nem volt. Arcán a kedves mosolya virított, mellette pedig, mint egy biztonsági őr, Aaron díszelgett.
Újra együtt voltak, éljen! Tapsolni kezdtük, mintha megünnepeltük volna őket.
Pij elengedte a mostohabátyám kezét, majd odajött hozzánk. Arcáról eltűnt a mosoly, miközben a velünk szemben lévő dohányzóasztalra ült és hozzám hajolt.
- Bridg... Haragszol még rám?
Tekintetemet a tévéről Pijre emeltem. Engedtem a mosolynak, ami belülről marcangolt, hogy had ülhessen ki az arcomra, majd a barátnőmnek ugrottam. Szorosan átöleltem, ahogy csak tudtam. Sírni kezdtem, a rázkódásokból talán meg is érezte.
- Persze. - feleltem. - Én kérek elnézést, amit abban a szörnyű helyen mondtam. Nem akartalak kinyírni.
Erre a beszólásomra az egész ház nevetni kezd. Na jó, tényleg eléggé viccesen hangzott, hogy megölném Pijit. Eléggé nehéz feladat lenne, még ha meg is akarnám tenni. Még egy ideig ott beszélgettünk, elmondtuk, hogy mi minden történt velünk odalent, ők pedig elmesélték, hogy mennyit aggodalmaskodtak idefent. Brandon, csak hogy Gregről is szó essen, elmondta, hogy mennyit aggodalmaskodott miattunk, hogy százszor elment a szobámba, hogy el tudja viselni a távollétemet. Nagyon meghatott az egész, hogy hozzábújtam a szerelmemhez és megpusziltam.
Amikor kissé eltelt az idő, észbe kaptunk, hogy nekem haza kellene mennem.
Nagyon féltem, hogy Jack mit fog szólni, de Aaron mosolyogva elmondta nekem, hogy írt egy kamu sms-t a telefonomról, hogy minden rendben és hogy egy napot Cullenéknál töltöm. Nevetve öleltem át, amikor hozzátette, hogy ő is azt mondta Octoberéknek, hogy ezen a helyen voltam. Nyilván úgy tudták, hogy velük mentem suliba. Na szép, de legalább Brandon tudott igazolást írni. Milyen kedves volt tőle.
Greg vitt haza, ideje volt vele is kettesben lennem. Jack és October tárt karokkal, vidáman, kérdezés nélkül fogadtak, én pedig szinte azonnal felmentem a szobámba. Fáradtan dőltem ki az ágyamra. Greg már meg is érkezett, előre kinyitotta magának az erkélyajtót, így fel se kellett állnom.
Lefeküdt mellém és olyan szenvedéllyel magához ölelt, mint még sosem. Én is erősen átöleltem, fejemet a mellkasán pihentettem.
- Annyira hiányoztál. Azt hittem, hogy megőrülök nélküled. Nem kellett sok hozzá. Amikor megláttam, hogy fogva tartottak a vámpírok, olyan dühvel téptem szét az újszülötteket, amiket     sosem tapasztaltam. - mondta.
- Elhiszem Greg. Láttam, hogy mit csináltál, hogy hogyan viselkedtél. Olyan szörnyű volt, ami történt velem, de ez a saját hibám volt.
- Nem, Piji hazahozott! Ott hagyhatott volna, de nem tette!
- Nem, Greg! Ha behánytam volna a kocsiban, nem lett volna semmi baj! De én leengedtem az ablakot! Az én hibám, gondolkodhattam volna.
- Számomra az én hibám, hogy nem bírtalak megvédeni. - suttogta.
Átöleltem a derekát és halkan mondtam neki, hogy ne hibáztasson senkit.
Nem telt el sok idő, elnyomott az álom.