Másnap a suli elég lassan ment. Egyrészt mert péntek volt, ilyenkor kevésbé voltam figyelemre képes, valamint Zel mondatain gondolkodtam. Mégis hogy lesz, mint lesz? Mit fogunk csinálni? Hova fogunk menni? De a legfontosabb kérdés, amin aggodalmaskodtam, hogy Greggel mi lesz?
Belefájdult a hasam az idegeskedésbe és eléggé rossz kedvem volt. Josh mellett ültem, aki szinte elaludt a töritanár mondatain, amin nem csodálkoztam. Tényleg eléggé unalmas volt, és én egyébként se szerettem sosem a történelmet. Greg se volt a közelembe, ő épp fizika órán koptatta a padot, minden bizonnyal unatkozva. Josh felkelt a padról, aranyos mosolyát aggodalmas képembe villantotta, majd elővett egy papírcetlit és egy tollat. Gondoltam, hogy levelezni támadt kedve, már az első reakcióból sejtettem. A toll csak úgy mozgott a kezében, már a körmeimmel kopogtam a padon, hogy haladjon már.
Végre újból mosolyogva nyújtotta felém a lapot.
    „Őszintén bevallva, amikor idejöttél, valahogy elcsavartad a fejem és észre se vettem, hogy én nem érdekellek úgy téged, viszont Vanessát annál inkább. Így hát összeszedtem     magam és elhívtam randizni. Gondolod, hogy örült neki! Majdnem a nyakamba ugrott!”
Végig mosolyogtam, nem is lepődtem meg rajta, hogy belém volt zúgva, mivel valahogy éreztem. Látszott rajta, de én nem is akartam tőle semmit és egyébként se jöttem volna vele össze, Nessa miatt. Fogtam a tollamat és választ írtam neki. Legalább addig se kellett gondolnom Zelre.
    „Nahát ennek nagyon örülök Josh! Egyébként észrevettem, amikor idejöttem, hogy rám voltál kattanva! :) Nessa miatt csak azért se hoztam szóba, és hát tudod, nekem ott van     Greg, akit imádok. Örülök, hogy elhívtad Nessát randira, már előre látom, hogy ujjongva fog mesélni!”
Odacsúsztattam hozzá a lapot, ő pedig azonnal mosolyogni kezdett. Azt hiszem elégedett volt a válaszommal. Még egy kicsit leveleztünk, majd boldogan hallottam meg a jelzőcsengőt, hogy még öt perc és szabadok vagyunk.
A tanár leadta az anyagot, amit tanulni kell, majd megengedte, hogy halkan beszélgessünk addig, amíg ki nem csengetnek. Ez körülbelül két perc volt, én már pattantam is fel a helyemről, de el kellett ismernem, hogy Greg mindig is gyorsabb lesz nálam. Már az ajtóban várt. Azonnal odamentem hozzá és átöleltem. Már az is borzasztóan nehéz volt, hogy egy negyvenöt perces órát távol legyek a szerelmemtől, így fogalmam sem volt, hogy bírnám ki, ha több napot ki kell bírnom nélküle. Bele se akartam gondolni, el is hessegettem a fejemből. Az ebédlő felé sétáltunk, mivel a történelem nekem az ötödik órám volt, és ugyebár mindig ötödik óra után lehet menni enni. Piji sehol nem volt, mert ő épp érettségizett. Mark és Jenny már leérettségiztek egy éve, mivel előrehozottat tettek harmadikban, így negyedikben hol voltak suliban, hol nem. Ennyi haszna volt az egésznek, így legalább feltűnésmentesen el tudtak szabadulni a világtól, mint például az utóbbi napokban is. Ezen a napon se voltak iskolába, végül is sokkal jobb dolguk is lehetett. Greget megkértem, hogy üljön oda velem Vanessáékhoz, és mint megértő társ, beleegyezett. Leültem az egyik székre, ő pedig közvetlen mellém. A barátaim kissé meglepődtek, de nem szóltak be semmit. Rosszul is tették volna, Gregnek csak annyi lett volna, hogy másodpercek alatt elintézi őket. De hát miket is gondolok? A barátaimról van szó!
Bár az én életem nem evett semmit, a többiek nem merték megkérdezni az okát.
Csak nyugodtan beszélgettek, hülyültek, legalábbis próbáltak nyugodtak lenni. Azt hiszem Greg valamiért olyan hatással volt rájuk, hogy gyorsabban vert a szívük. Na persze nem azért, mert beleszerettek, hanem azért, mert féltek tőle.
„Pedig nem harap... annyira!” Gondoltam magamban és elmosolyodtam.
–     Bridget, mikor érsz rá végre elruccanni Mansonba? - kérdezte Brittany.
Összenéztünk Greggel, mindkettőnknek a közeledő veszély jutott az eszébe. Viszont válaszolnom kellett, ezért lassan belekezdtem.
–     Hát most egy ideig nem. Legalábbis ebben a hónapban nem. - feleltem.
–     Mit csinálsz ennyi ideig? - kérdezte Nessa.
–     Bridgetnek sok feladata lesz, mivel esküvőt segít szervezni, tortát válogat, ruhákat meg a többi, tehát nincs túl sok szabadideje, viszont ami van, azt is én igényelem. - mondta Greg mosolyogva.
Erre már nem mertek mondani semmit, csak olyanokat dünnyögtek, hogy „értem”, meg hogy „ez természetes” és ezekhez hasonlók.
Vagy ezt akarták mondani, vagy csak Greg változtatta meg a szavaikat, bár szerintem az előbbi, mert ha megváltoztatták volna a szavaikat, teljesen meg lennének lepődve, de ennek jeleit se láttam.
Ebéd után még volt egy angol órám, ami eléggé hamar eltelt, így nem is kellett sokat várnom, hogy újra láthassam a szerelmemet. Beültünk a kocsijába és hazavitt engem. Olyan jó volt vele lenni, minden egyes másodpercért áldottam a sorsot, hogy az enyém lehetett. Viszont minden egyes másodperc mögött ott volt a félelem, hogy nem változok át és nem lehetek vele örökre. Ebbe a gondolatba bele is borzongtam, még az említése is kellemetlen volt.
Mikor megérkeztünk, meg se kérdeztem Gregtől, hogy marad e, kitalálta a gondolataimat és már szállt is ki a kocsiból. Bementünk az üres házba, én pedig ledobtam a táskámat a kanapéra. Bementem a konyhába, hogy öntsek magamnak egy üdítőt, buta fejemmel megkérdeztem Gregtől, hogy ő kér e. Csak elnevette magát, és megköszönte, de nem kért. A fejemhez csaptam a kezem, és mosolyogva bocsánatot kértem. Nem is tudtam, hogy hogy fogom majd bírni, ha én is vámpír leszek. Imádtam enni.
–     Greg... Te azért nem eszel, mert nincs rá szükséged vagy azért, mert nem is bírsz enni? - kérdeztem.
–     Ehetnék, ha akarnék, de nem akarok, mivel nincs rá szükségem. - mosolygott.
–     Hogy bírod?
–     Teljesen olyan, mint amikor egyáltalán nem vagy éhes. Felesleges enned, mert a gyomrodban van annyi étel, hogy ne kelljen több. Ilyen érzés.
Belekortyoltam az üdítőbe, közben figyeltem, ahogy Greg leül a székre. A táskámra néztem, és már láttam is magam előtt, hogy tanulok, ami nem öntött el boldogsággal. Letettem a poharat a mosogató mellé a szekrényre, majd leültem az egyik székre, Greg mellé.
Csörgött a telefonja, Alice kereste.
–     Szia Alice. - köszönt bele. - Nem, nincs a közelembe Piji. Miért? - csak azt hallottam, amit Greg mondott. - Értem. Keresd akkor a mobilján, az mindig nála van. Igen, biztos. - nevetett. - Nincs mit. Szia.
Kérdő tekintetemre már magyarázni is kezdett.
–     Alice Pijit kereste, de nem érte el az otthoni számán, ezért mondtam neki, hogy hívja fel mobilon.
–     Ó, értem. - feleltem.
Alice kereste Pijit? Mégis miért? Talán látott vele kapcsolatban valamit? Vagy Aaronnal kapcsolatban? Mostanában eszméletlen sokat volt otthon, meg is lepődtem rajta, hogy ilyen sokat látom. Ráadásul egyre jobban húzta a száját, ha Pijit említettem, de fogalmam sem volt, hogy miért.
Talán szakítottak? Hát ennek nagyon nem örültem volna. Már kezdtem örülni, hogy összeházasodnak, babájuk lesz, ráadásul ikrek, nehogy már most legyen vége az egésznek. Túl sokat tettünk már azért, hogy ők elviseljék egymást.
Fogtam a táskámat, Greg már fel is állt a székről és elvette tőlem, majd felfutott a szobámba. Nevettem rajta, és lassan felsétáltam utána. Direkt még lassabban mentem, mint általában szoktam.
–     Hát igen, akinek jól megy, az gyorsan felér a szobába. - mondtam.
–     Leszel te is ilyen gyors, addig meg használd ki, hogy ráfoghatod, hogy lassú vagy.  - nevetett.
Leültem az ágyra, elővettem néhány könyvet, elkezdtünk tanulni. Greg mindent igyekezett elmagyarázni, bár a biológiát aztán magyarázhatta nekem, valahogy az egysejtűek nem keltették fel az érdeklődésemet, így feleslegesen fárasztotta magát. Egy óra múlva végeztünk, bár ha rajtam múlt volna, húsz perc alatt végeztem volna mindennel, de Greg mindig is kitartott a mellett, hogy tanuljak sokat, mert ezt meg kell szoknom, sokat fogok érettségizni, és meg kell szoknom az egészet. Mit is mondjak, ez a hátránya a hosszú, vagy végtelen életnek.
A felhők mögül kisütött a nap, bevilágított a szobámba, pont Gregre, aki ragyogóan csillogni kezdett. Hozzáértem a csillogó arcához, teljesen elkápráztatott.
–     Tehát ameddig be nem esteledik, nem mutatkozhatok sehol. - sóhajtott.
–     Nem baj, addig is velem lehetsz. - feleltem.
Erőt vett magán és végre újra megcsókolt. Örült, hogy nem harapott meg megint, engem pedig még jobban feldobott, hogy egy ragyogó vámpírral lehettem, aki történetesen a barátom, és életemet adnám érte.

Este megint elmentünk sétálni, újból az erdőbe. Tettünk egy-két nagy kört, szerencsére véletlenül se találkoztunk más vámpírral, így bajba sem kerültünk. Egész sokáig sétáltunk, elérkeztünk Piji kunyhójához. Be akartunk menni megnézni, hogy hátha otthon van, de valami szinte kirúgta az ajtót, és csak annyit vettem észre, hogy hatalmas, szőrös kezével megcsap, én pedig repülök a levegőben, majd a földön kötök ki. Már akkor tudtam, hogy ez egy nagy lila folt lesz. Felültem, és megláttam, ahogy Greg egy farkassal harcol, mégpedig Aaronnal. Felismertem, mivel láttam már farkas formájában. Nagyon megijedtem, hirtelen mozdulni se tudtam. A farkas hatalmas erővel támadt neki a szerelmemnek, teljesen ki voltam akadva. Sikítani akartam, de nem volt hozzá elég erőm, ezért csak kiabáltam, hogy „Aaron állj le!”, de nem hallgatott rám, törte-zúzta Greget és akármit csináltam, tovább őrjöngött.
Eszembe jutott Piji, gyorsan elővettem a telefonom és felhívtam.
–     Vedd fel! Vedd fel! - mondogattam, míg meg nem hallottam Piji hangját a túloldalon. - Piji!!! Gyere gyorsan a kunyhódhoz! Aaron és Greg... - folytattam volna, de már kinyomta a telefont.
Biztos voltam benne, hogy elindult az erdőbe. A ház előtti farakáshoz mentem, és már volt annyi erőm, hogy sikoltsak. Aaron és Greg még mindig tépték egymást, Greg önvédelemből, Aaron dühből. Láttam, hogy párom igyekezett minél kevésbé bántani Aaront, nem is volt kedve harcolni, nem is értette Aaron reakcióját, de a mostohabátyámat is csak a düh éltette, mégse hagyták abba a verekedést.
Az eb épp ketté törte Gregory vállcsontját. Beleborzongtam, hogy milyen fájdalmat érezhetett. Hallatszott a törés zaja, de neki meg se kottyant. Ugyanúgy nekiesett és próbálta szétütni az állat testét. Felemelte a magasba és nekidobta egy fának. Aaron látszólag meg se érezte, egyből visszatámadt.
Pijit láttam meg az erdőből kijönni. Miután végigmérte a terepet, cselekedett. Greget megfogta, leszedte a farkasról és hozzám cipelte, aztán visszament Aaronhoz. A farkas beleszagolt a levegőbe, aztán eltűnt az erdőben, majd emberi alakjában tért vissza. Nem érdekelt, borzasztóan haragudtam rá, Greget ápoltam. Könnyem lefolytak az arcomon, ahogy puszilgattam szerelmem arcát és megnéztem a törött vállát.
–     Úristen Greg! Nagyon rossz? - kérdeztem a füvön fekvő páromat.
–     Dehogyis baba! Már halott vagyok, meg se éreztem.
Könnyeim még jobban előtörtek és ráhajoltam. Suttogtam, hogy annyira sajnálom, és hogy ezt sose fogom megbocsátani a mostohabátyámnak, ő viszont próbált nyugtatni, hogy azért állt le verekedni vele, mert engem is bántott, másrészt pedig muszáj volt megvédenie minket.
Felálltunk a fűből, akkor vettem észre, hogy Aaron eltűnt. Egymást átölelve álltunk Greggel, Piji pedig felénk sétált.
–     Iparkodjatok hazafele, már bőven letelt a fél óra. - mondta.
Greg bólintott, majd hátára kapott és futni kezdett. Hihetetlen srác volt, még törött vállal, harcban kifáradva is hazavitt engem. October már várt minket otthon, de nem rendezett cirkuszt, amint meglátta Greg állapotát. Megint hazudnom kellett, mivel Jack megkérdezte, hogy mi történt.
–     Greg megcsúszott egy sziklán, legurult a lejtőn, majd egy fa állította meg. - mondtam halkan, megtörten.
–     Néha lehetek béna. - mosolygott Greg. - Na megyek, azért megnézetem magamat Brandonnal. - mondta, majd megpuszilt és magához ölelt, elköszönt tőlünk és kiment az ajtón.
Eldöntöttem, hogy lefürdök. A meleg víz kellemesen áztatta a bőröm, nagyon jól esett. Nagy levegőt vettem, kicsit bent tartottam, majd kifújtam. Igyekeztem lenyugtatni a szívemet, hogy ne verjen már annyira, még kiugrik a helyéről.
Tusolás után fogat mostam, majd visszamentem a szobámba. Greg még nem érkezett meg, ezért ellenőrzést végeztem, hogy mindenem éppen van e.
Bár a hasam kicsit fájt, mert ott ütött meg Aaron, valamint a hátam se volt a legjobb formában, mert az esés közben beütöttem. Eldöntöttem, hogy másnap elmegyek a masszőrhöz és rendbe szedetem magam.
Az ablakra néztem, de Greg nem volt ott. Felvettem a selyem köntösöm, majd kimentem az erkélyre. Kicsit fáztam, de a mamuszom melegítette a lábam, a köntös meg az egész testemet, legalábbis megpróbálta.
Hirtelen oldalra néztem, és majdnem sikítottam, mivel Aaron a semmiből ott termett. Nagy szemekkel nézett rám, mintha meg tudott volna hatni vele.
–     Mi van? - kérdeztem dühösen.
–     Bridget, ne haragudj. - kérte.
–     Mégis miért? Minden okom megvan rá, hogy haragudjak rád!
–     Én... nem akartam.
–     Hogy nem akartad? Kirontottál Piji kunyhójából és nekem rontottál, aztán szétverted Greget, eltörted a vállcsontját! - sziszegtem dühödten. - Még hogy te nem akartad!
–     Idefigyelj Bridget! Be voltam dühödve, és ezért támadtam rátok, nem azért, mert bajom van veletek! - kicsit felemelte a hangját.
–     Hát persze! Mert ha valaki dühös, akkor a legelső embert, aki a közelébe kerül, jól meg kell ütni, hogy három méterrel odébb repüljön, akkor is, ha a drága mostohatesód az! -     hangom hangosabb volt, mint az övé.
–     Kérlek...
–     Nem!
Durr, egy pofon. Aaron megrökönyödve, kikerekedett szemekkel nézett rám. Nem tudtam megbánni a pofont. Ki kellett adnom a dühömet, amit iránta éreztem, de én nem olyan voltam, mint ő. Ha valakivel bajom volt, azzal intéztem le az ügyet és nem másokon töltöttem ki a mérgemet.
Láttam rajta, hogy tudta nagyon jól, hogy megérdemelte azt a pofont amit kapott tőlem. Nem rontott nekem, csak ennyit mondott:
–     Ne haragudj.
Bement a szobájába, én viszont nem mondtam semmit. Nagyot sóhajtottam, majd meghallottam Greg megnyugtató, kellemes hangját.
–     Kicsim, ne legyél haragtartó.
Nem fordultam meg, csak hagytam, hogy átöleljen. Szerencsére nem volt kivilágítva az erkély, így aki véletlenül elsétált az utcán, nem láthatott minket. Velünk szemben meg már csak erdő volt, csak a házunk mellett és mögött voltak szomszédok. Kint álltunk még mindig, a hideg idő ellenére, Greg mellett nem érdekelt.
–     Nem vagyok haragtartó, de nehéz megbocsátanom azt, amit ő csinált. - feleltem.
–     Menjünk be a szobába, meg ne fázz. - mondta.
Kinyitottam az erkélyajtót és bementünk. Ledobtam magamról a köntösömet és a mamuszokat, majd bebújtam az ágyamba a takaró alá.
Greg lefeküdt mellém az ágyra, én pedig átöleltem, hozzábújtam.
–     Mit mondott Brandon? - kérdeztem.
–     Visszatette a csontomat a helyére. Azt mondta, gyorsan be fog forrni, holnap már semmi bajom nem lesz.
–     Ennek nagyon örülök.
Megpuszilta a homlokomat, ezzel is igyekezve megnyugtatni engem. Hiába nyugtatott meg a fürdő, Aaron felidegesített, így megint kezdhettem az egészet az elejéről. Szerencsére Greg mindig jó hatással volt a hangulatomra.
Egy idő után sikeresen elnyomott az álom, bár nem volt a legkellemesebb.
Álmomban ugyanis egy farkas, aki Aaron volt, nekem rontott, amikor találkoztunk az erdőben és kegyetlenül elbánt velem. Ráadásul a legundorítóbb az volt az egészben, hogy ugyebár álmomban telihold volt, és ilyenkor ha nem vigyáznak a farkasok, az emberekre is ráharaphatnak. Aaron odajött hozzám, én a fűben hevertem, még éppen éltem, ő pedig beleharapott a hasamba, hatalmas fogaival kirántotta a belemet is. Mindezt úgy láttam, mintha szellemként oldalról néztem volna, a harapás látszatára pedig felijedtem. Azonnal oldalra fordultam, szerencsére időben elkaptam a kukát, sikerült nem a szőnyegemet lehánynom.
Greg ijedten nézett rám.
–     Minden rendben, kicsim?
–     Csak egy álom. - suttogtam, majd kimentem a fürdőszobába.
Kiöblítettem a számat, majd megmostam a fogamat, és csak akkor mentem vissza. Ki akartam dobni a kukazsákot, de Greg már elintézte, sőt ki is cserélte egy tisztára. Hálásan néztem rá. Az órámra néztem, ami fél ötöt mutatott.
Visszafeküdtem az ágyra és próbáltam elaludni, ami sikerült és szerencsére még rémálmom sem volt.

Arra ébredtem, hogy Greg költöget. Érdeklődve kukucskáltam ki az összekócolódott hajam mögül, Pijit vettem észre, aki épp bemászott a szobámba. Egy kicsit elkerekedhettek a szemeim, nem értettem, hogy mit keres nálunk... az órára néztem... REGGEL HAT ÓRAKKOR?
–     Pakolj, indulunk. Még ma el kell húznunk a csíkot a többiek parancsára. Greg, segíts! Apu majd mindent elmagyaráz. - mondta Piji.
Értetlenül néztem a lányt, sőt nem csak én, hanem Greg is, pedig ő ilyenkor már rögtön pattanni szokott. Piji idegesen nézett ránk, szemeivel sürgetett minket.
–     Greg! Pattanj, az istenit! Kiscsaj te meg találj ki valami jó sztorit a muterodéknak, hogy hova mész a hétvégére. - folytatta.
–     Nyugi Piji. - próbálta Greg leállítani. - Mi a fene ütött beléd? Megértem Aaront, hogy amnéziás lett tőled.
–     Róla kussolj. - mondta Piji mogorván. - Az van, hogy az újszülöttek holnap ideérnek. Addigra el kell húznunk, vagy azt szeretnétek, ha itt maradnánk?
Greg felpattant az ágyról, és egy hangos „Nem”-et kiáltott. Jack hihetetlen módon már fent volt, így már kopogott is az ajtómon.
–     Bridget, van ott veled valaki?
–     Dehogy Apu! Hogy képzeled? Beraktam egy DVD-t, mert felriadtam hajnalban és nem tudtam visszaaludni. Előbb elbóbiskolhattam és ráfeküdhettem a távirányítóra.
Mindhárman csendben maradtunk és vártuk, hogy vajon Jack elhitte e, amit mondtam. Szerencsénkre elhitte, és már hallottuk is, hogy lemegy a lépcsőn.
Óvatosan kinéztem az ajtón és mivel nem láttam senkit, visszafordultam.
Miközben Greggel a holmimat pakoltuk a táskámat, azon agyaltam, hogy mit mondjak apuéknak. Ha azt mondom, hogy elmegyünk Vanessával valamerre, akkor biztosan lebukunk, ha netán Jack felhívja Nessa mamáját, vagy ha összefutnak, így ez a terv teljesen ki volt lőve. Aztán meg az jutott eszembe, hogy mondhatnám azt, hogy elmegyek Aaronnal a rezervátumba, de akkor meg haza kellene mennem, és hát a srácokkal is bármikor összefuthatnának, vagy akár Joeval. Ezt az ötletet is kilőttem.
Gondolkodás közben Pijihez fordultam.
–     Piji, beszélned kellene Aaronnal. Lehet, hogy akkor ismét eszébe jutnál.
Láttam rajta, hogy rosszul esett neki, de ezen muszáj volt túlesnie.
–     Fárszt. Beszélj vele te. Hisz rád emlékezik! - felelte.
Épp mondani akartam neki, hogy nem vagyunk beszélő viszonyban a tegnapi dolog miatt, de Greg közbeszólt.
–     Hülye vagy, de a te bajod.
Piji nagyot sóhajtott, majd kiment az erkélyre és átment Aaronhoz.
Greggel még bepakoltunk néhány szükséges cuccot, sőt ő képes volt még egy-két könyvet is eltenni, hogy tanuljak unalmamban, az csak a javamra válik.
Forgattam a szemeimet, de nem álltam ellen.
–     Van egy ötletem, hogy mit mondhatnék apuéknak. - szólaltam meg pakolás közben, és elmondtam Gregnek a sztorit, ami szerinte biztosan beválik.
Mikor elkészültünk, leindultam, hogy beszéljek Octoberékkel.
Mindketten az asztalnál ültek, kávéztak. Sose értettem, hogy miért keltek fel olyan hamar, főleg hétvégén, amikor Aaron is és én is sokáig szoktunk aludni.
Lényegtelen volt, most valamilyen szinten jól jött.
–     Oct, apa... - ültem le a székre. - Tudom, hogy hirtelen jött, de Piji szeretne elvinni engem a hétvégén egy kis kirándulásra, egy utolsóra, mielőtt bekötik a fejét. Megengeditek?
Direkt mondtam, hogy bekötik a fejét a helyett, hogy férjhez megy, mert nekem jobban tetszett ez a szólás, ha viccelődtem, így még a hangulatot is oldottam.
October szemeiben láttam a kételkedést, ő sejtette, hogy nem ez az igazi helyzet, de Jack hitt nekem.
–     Végül is elmehetsz, ha nem esik bajod. - mondta apa.
–     Jaj, köszi! - ugrottam a nyakába. - Negyed óra múlva itt lesz, szóval megyek is. - mondtam.
Csak nevettek én pedig visszatrappoltam a szobámba. Vidám arccal tértem vissza a többiekhez, mivel már Piji is megérkezett, éppen, egészségesen.
Elmondtam nekik, hogy mi volt a konyhába, ők pedig helyeseltek. Biztosak voltunk benne, hogy October nemsoká meg fog érkezni, hogy megtudakolja az eredeti okot, hogy miért lépünk le ilyen hirtelen egy hétvégére.
Piji megkérte Greget, hogy hívja fel Brandont, hogy ő mondja el az egészet Octobernek. Greg bólint, Piji pedig elmegy a kocsijáért.
Kettesben maradtunk a szerelmemmel a szobámba. Erősen hozzábújtam és átöleltem. Fejemet a mellkasán pihentettem.
–     Sose voltam tőled ennyire messzi, ilyen sokáig. Hogy fogom kibírni? - siránkoztam.
–     Tudom babám! Nehéz lesz, de menni fog. - biztatott.
–     Ha bármi bajod lesz és azt nem élem túl. - mondtam, és már be is könnyeztem.
–     Ne aggódj, nem lesz bajom! Te csak vigyázz magadra és ne csináljatok hülyeséget Pijivel! - kért.
–     Rajta leszek. - feleltem. - Ígérd meg, hogy felhívsz, ha lesz valami!
–     Megígérem.
Megint megcsókolt. Valamiért olyan búcsúcsók íze volt, mintha nem látnánk egymást soha többet. Ez az érzés elkeserített, ráadásul kezét a nyaki ütőeremre tette, mintha utoljára érezné dobogni a szívemet. Ezt vagy azért csinálta, mert sok az esély arra, hogy átváltozok vámpírrá, vagy azért, mert arra van sok esély, hogy őt megölik, és utoljára érezheti dobogni a szívemet.
Bele gondolva, hogy lehet, hogy most látom utoljára élve, teljesen elszomorodtam. Szemeimet könny áztatta, annyi könny, hogy már nem fértek el, ezért lecsurogtak az arcomon. Greg tehetetlenül nevetett egyet. Ha tudott volna sírni, biztos, hogy most sírt volna. Erősen magamhoz öleltem, és ő is szorosan tartott engem. Megint csókolóztunk, és akkor se hagytuk abba, amikor October benyitott a szobámba. Ő csak mosolyogva állt az ajtóba, én pedig sírva puszilgattam Greg gyönyörű ajkait. Egy ideig egymást átölelve álltunk a szobámba, majd eljött az idő, amikor el kellett válnunk.
Nagy nehezen elengedtük egymást, Greg elhagyta a helyiséget az ablakon keresztül, October pedig csak mosolygott. Egy percig még csendben néztem utána, csak akkor fogtam fel, hogy elment, ki tudja, mennyi időre.
–     Mi történik? - kérdezte October.
–     Majd Brandon elmagyarázza. Menjünk. - mondtam, majd az utazómat a vállamra vettem és elindultam lefelé a lépcsőn.
Aaronnal találkoztunk lent, mivel a konyhában ettem egy falatot, ő pedig reggelizett. Kérdően nézett rám, én pedig halkan annyit mondtam : „Piji”
Bólintott, én pedig elmosolyodtam jelezve, hogy nem haragszom.
Miután elköszöntem a többiektől, kimentem a házból, Pijit várva, October pedig utánam jött. Mikor bekanyarodott az utcába a lány autója, mostoha anyám csak ennyit mondott.
–     Bármi is lesz, vigyázzatok magatokra!
–     Rendben. - feleltem, majd átöleltem.
Piji kiszállt a kocsiból és beszélgetett valamit Octoberrel, míg én a kocsi hátsó üléseire bepakoltam a cuccomat, majd ő is visszaült és elindultunk.
A bő három órás utat beszélgetéssel töltöttük el.
Én szüntelenül kérdeztem, ő pedig szüntelenül válaszolt. Mindenre rákérdeztem, amire csak lehetett, ami csak az eszembe jutott. Megkérdeztem azt is, hogy tényleg Forksban fogunk e maradni, vagy visszamegyünk Crowleyba a többieknek segíteni. Azt se tudom, hogy mit akartam én segíteni a hatalmas emberi erőmmel, de több okom is volt a türelmetlenkedéshez. A legfőbb ok természetesen Greg volt. Rettegtem, hogy többet nem találkozunk, szinte belefájdult a szívem, még a gondolatába is.
Piji viszont negatív válasszal rukkol elő: nem megyünk vissza Crowleyba, semmiképpen sem, mert azzal csak veszélybe sodornánk magunkat.
Eléggé elfáradt a vezetésben, ezért megkért, hogy tegyek be a lejátszóba valami pörgős, vagy legalább énekelhető számot, amit én is szeretek, hogy ne menjen a rinya végig. Viszont ez sem segített neki, megállította a kocsit.
–     Bocsi Bridget, neked kell tovább hajtanod. - mondta.
Kikerekedett szemekkel néztem rá. Hogy mi? Hogy én vezessek egy autót? Jogsi, kresztudás és tapasztalat nélkül? Na ne! Megráztam a fejemet, de ő kitartó volt, és túl fáradt ahhoz, hogy tovább vezessen, ezért elkezdte magyarázni, hogy mit hogyan kell. Nagy levegőt vettem, próbálkoztam, de vagy kétszer lefulladtam, így Piji szerelői tudása mentett meg minket. Körülbelül egy órás szenvedés után minden rendben volt, tovább mehettünk, Piji vezetésével. Én mondtam, hogy nekem nem fog menni, az biztos. Ezzel az órás szenvedéssel még hosszabb lett az út, de mikor végre megérkeztünk Forksba, megörültem neki.
Rákanyarodtunk a Cullen házhoz vezető útra, és hamar meg is érkeztünk. A család már útra készek voltak, Alice azonnal Pijihez ment, valamit beszélt vele, én pedig Rosaliet és Emettet kerestem. Meg is találtam őket, épp a kocsijuk felé tartottak, de ahogy megláttak engem, vigyorogva megálltak. Odafutottam hozzájuk, ők pedig tárt karokkal vártak, majd mindkettőjüket átöleltem.
Rosalie a kezemen figyelte a gyűrűt, Emett pedig poénkodva felkapott és felemelt a feje fölé. Én sikítoztam a többiek meg nevettek.
–     Én mondtam, hogy veled fogok edzeni. - emlékeztetett a srác.
–     Rendben, megvolt, most már letehetsz. - nevettem.
Teljesítette a kérdésemet, hamarosan már a földet éreztem a lábam alatt.
Egy kicsit beszélgettünk, majd ők elindultak Crowley felé, mi pedig bepakoltunk a házba. Felvittük a cuccokat Edward és Bella szobájába, majd kiterültünk az ágyra. Mindketten fáradtak voltunk, ezért próbáltunk aludni. Nekem viszont abszolút nem ment, és az én állandó forgolódásom Pijire se hatott a legjobban.
Ideges voltam, mert kértem Greget, hogy hívjon fel, de még csak nem is csörgött, ami eléggé zavart engem. Sose bírnék beletörődni, ha ő a csata áldozata lenne, biztos, hogy utána mennék a túlvilágra. Aztán eszembe jutott, hogy mégis miért történt ez az egész: Piji és Aaron New York-i kirándulása miatt. Azt hiszem hiába érettségizett a barátnőm hibátlanul, mégis meg kellene tanulnia valamit: ne üssön bele más dolgába, főleg akkor ne, ha az illetők veszélyesek, akár az életére és a családja életére is törhet!
Nem haragszom a történtekért, elvégre tévedni emberi dolog, Piji esetében csak félemberi, de hát mindenkinek vannak hibái. Egy ideig forgolódtam, majd tehetetlenül ültem fel. Piji se tudott aludni, ezért elment fürdeni, engem pedig megkért, hogy csináljak egy jó erős kávét. Miután megfőztem és ő is megjelent, azt tanácsolta, hogy én is menjek el fürdeni. Fogadtam a tanácsát, beálltam a tusoló alá. Csak folyattam magamra a kellemes vizet, és közben azon agyaltam, hogy vajon Crowleyban mi történhet. Hogy lehet Greg és mégis miért nem keres telefonon? Teljesen elborított a kétségbeesés, annyira rosszul éreztem magam, hogy nem bírtam tovább, leültem a zuhanytálcára, felhúztam a térdeimet, átkaroltam őket a kezeimmel és sírni kezdtem. Próbáltam kis ringatással megnyugtatni magamat, de egyre jobban sírtam. Annyira rettegtem, hogy a szerelmemnek bármi baja lehet, hogy hihetetlen.
Arra gondoltam, hogy sokkal jobb lenne, ha én is vámpír lehetnék és Greggel elmehetnénk, messze a civilizációtól, hogy senki ne árthasson nekünk, és csak egymással foglalkozhassunk.
De ez nem történhet meg sosem, mert Greg nem hagyná ott a családját, úgy, hogy többet ne is találkozhassanak, ezért nem is vártam el tőle ilyet. Próbáltam arra összpontosítani, hogy minden rendben lesz, biztonságban leszünk Pijivel itt, Forksban, a többiek pedig biztonságban lesznek Crowleyban, hogyha végeznek az újszülöttekkel, és a hozzájuk csatlakozott farkasokkal.
Kellemes langyos volt a víz, én mégis remegtem alatta, ezért kicsit elcsavartam a meleg vizes csapot. Egy kicsit még áztattam magam, majd elzártam a csapokat, és megtörölköztem. Magam köré csavartam a törölközőt és a párás tükörbe néztem magamat. A szemeim kissé vörösek voltak, de próbáltam megnyugtatni magamat. Visszamentem Edwardék szobájába, majd felöltöztem. Nem volt hangulatom ahhoz, hogy őrülten és színesen öltözzek, ezért felvettem egy farmernadrágot, egy zöld hosszú ujjút, rá egy cipzáros felsőt, valamint egy vastag talpú tornacipőt is levittem a konyháig, ott pedig a földre dobtam.
Lesétáltam Pijihez, aki már a megfőzött kávé háromnegyedét megitta, ezért a maradékra én is ráugrottam, hogy frissebb legyek. A szemeimet vagy nem vette észre, vagy nem akarta szóvá tenni, de örültem, hogy nem kérdezett rá.
Megittam a kávét és mint aki élettel telt meg, úgy indultam el. Felvettem a cipőimet és elindultam az erdőbe, a barátnőm pedig jött velem.
Egy ideig csendben sétálgattunk. Valahogy túl kellett élnem a hétvégét Greg nélkül, ezért próbálkoztam elfoglalni magam.
–     Greg remélem jól van. - mondtam sóhajtva.
–     Figyelj, tuti jól van, mert még el se kezdődött. - felelte Piji.
–     De attól még... - kezdtem volna, de inkább másra tereltem a szót. -  Te nem aggódsz Aaron miatt?
Nem tetszett neki túlzottan ez a kérdés, fújt egy nagyot, csak utána válaszolt, mintha próbálta volna lenyugtatni magát, hogy ne ugorjon nekem, amiért állandóan témába keverem a mostohabátyámat.
–     Aaron elvan magával egyelőre. Remélem észhez tér. Addig is fölösleges érte aggódnom, hisz azt se tudja felfogni, hogy a menyasszonya vagyok. - magyarázta.
Végül is igaza volt, de azért én idegeskedtem. Nem volt elég Gregért és a többiekért aggódnom, még az is az agyamban volt, hogy mi lesz, ha Aaron nem tér észhez és nem házasodnak össze, nem nevelik közösen a gyerekeket.
És mégis mit mondanának Jacknek, miért nem házasodnak össze mégsem?
Hát egyértelmű, mert Piji ugyebár félvér vámpír, és amióta lefeküdtek Aaronnal, azóta az ő vérét kívánja az emberi kaja mellett nagyon és mivel teherbe esett, ezért már a gyerekek adagja is kellett, Piji viszont túlontúl sok vért szívott ki a mostohabátyámból, így az két napig még csak magához se tért, aztán amnéziája lett, így semmire nem emlékszik, ami közte és Piji között történt, így összeházasodni se akarnak most már. Hát igen van ez így. Azt hiszem, Jack míg ezt a választ hallgatná, ötször kiugrana az ablakon, kétszer az asztalhoz verné a fejét, aztán beülne a mélyhűtőbe – már ha belefér.
Az erdőben sétálgattunk, mit is mondjak, ugyanolyan erdő, mint Crowleyban vagy bárhol máshol, bár a fák baromi magasak voltak.
Örültem, hogy legalább Piji ott volt velem de az, hogy Greg távol van és még csak nem is jelez, egyszerűen borzalmas érzés volt. Teljesen kikészítette, és ezt szerintem Piji is nagyon jól látta rajtam.
–     Nézd, Bridget, Aaron most amnéziás lett miattam. Miért aggódjak miatta? Hisz lényegében már nem vagyunk együtt. - mondta.
–     Én ezt annyira sajnálom! - mondtam, majd a  könnyeim is eleredtek. - Olyan szépen elvoltatok. Mi lesz így veled és a babákkal?
–     Mi lenne? Éljük az életünket. Ha nekem ment anya nélkül felnőni, nekik is fog menni apa nélkül. Úgy döntöttem megkérem Jacobot és Nessie-t, hogy legyenek Brajack     keresztszülei, mert ők tudnának vele bánni, ha esetleg átváltozna vérfarkassá.
–     Ez nagyszerű ötlet. De mi van, ha a lány is át fog változni?
–     Nyilván megkérem valamelyik farkast tőlünk, hogy segítse át a nehezén.
–     Ó, Piji, de én akkor se tudom kiverni ezt az egészet a fejemből.
–     Nyugi, én sem. De most az a lényeg, hogy magunkat biztonságban tudjuk.
–     Ez igaz.
–     Jah, és bocsáss meg, hogy bele lettél ebbe rángatva – mondta kérlelőn. - Gondolni se mertem volna erre. Mégis megtörtént.
–     Rá se ránts! - mosolyogtam. - Egy kis izgalom nem árt.
Izgalomnak neveztem, pedig igazából merő adta aggodalom, félelem, veszély.
Otthon mindenki szervezkedik, készül, a legjobb formába hozza magát, hogy ne vesztesként távozzanak – esetlen ne távozzanak sehogy se a csatából. Az egész helyzet tiszta zűrzavar, izgalom, kész őrület.
Visszafordultunk, hátha találunk valami jó elfoglaltságot otthon. Bezuhantam a tévé elé, de nem találtam nekem tetszőt. A hűtőbe előkészítettek nekünk mindenféle ételt, mivel tudták, hogy szükségünk lesz rá. Kivettem egy két literes doboz jégkrémet, valamint a konyhaszekrényből egy kanalat és visszaültem felpakolva a tévé elé. A felét megettem, amikor Piji egy nagy adag palacsintát rakott elém, lekenve szamóca lekvárral és a tetején csokival. A hűtőhöz sétáltam és elővettem a tejszínhabot, majd lefújtam a tetejét. Késsel, villával ettem, néha begyűrtem egy-egy kanál jégkrémet is két falat palacsinta között. Igazi kalóriabomba volt, de nem érdekelt, mert mindkettőt imádtam és nekem egyébként se ártott meg. Megvolt az első jó dolog a hétvégém alatt.
Miután megkajáltam, a tányért, a kést és a villát elmosogattam, majd visszamentem a jégkrémemhez. Azt is elfogyasztottam, kidobtam a dobozt, a kanalat elmostam. Visszamentem tévézni, lassan Piji is megjelent.
Egykedvűen bámultuk a képernyőt, majd kezdtem érezni, hogy lassan, bár nem is annyira lassan, de elnyom az álom.
Álmomban ott voltam a többiekkel, én is harcoltam, vámpírként, gyönyörűként, hihetetlen mozgással, tehetséggel, életerővel. Greg is ott volt, magához ölelt, majd hasba szúrt mögöttem egy ránk támadó vámpírt.
Ott harcoltunk az újszülöttek és a farkasok ellen, ott volt Aaron is, aki ráugrott egy másik farkasra, aki Pijit akarta megtámadni. Végül is minden jól alakult, mi győztünk és Aaron amnéziája is elmúlt, Pijivel újra együtt voltak.
Viszont ez csak álom volt, tapasztaltam meg, amikor hajnalban felébredtem. Piji még mindig mellettem aludt, én pedig az órára néztem, ami azt mutatta, hogy tíz óra lesz nemsoká, ezért nem keltem fel, hanem aludtam tovább.
A második álmom sokkal rosszabb volt. Álltam tehetetlenül a csatamezőn, emberként, de olyan voltam, mint egy szellem, senki sem vett észre, mintha tényleg ott se lettem volna. Csak néztem, ahogy a többiek harcolnak, mozdulni se tudtam, csak álltam, és megtörten néztem, hogy Greget két vámpír egyszerre támadta meg. Az egyik igyekezte lefogni a kedvesemet, a másik pedig a hasát ütötte, harapták, tépték. Semmit se tudtam csinálni, mozdulni se tudtam, csak sírtam, Greg nevét hajtogattam. Még a sikítás se ment, amitől dühös lettem.
Azt hiszem attól féltem, hogy valami baja van, és a tudatalattim ezt az egészet az álmomban hozta fel. Borzalmas volt, rémálom.
Felriadtam. Arcom nedves volt, valószínűleg nem csak az álmomban könnyezhettem.
–     Greg. - suttogtam halkan, majd elsírtam magam.
Megtörve kuporogtam a kanapén, fejemet a térdeimhez hajtottam, meg akartam nyugtatni magam, de nem ment, mivel állandóan eszembe jutott az álom.
Piji leült mellém és megsimogatta a hátamat. Nem bírtam tovább, ideges voltam.
–     Én hazamegyek! Nem érdekel, hogy veszély fenyeget, de iszonyatosan mar a méreg! - mondtam dühödten.
–     Hé, vissza a testtel csajszikám! - emelte fel Piji a kezeit. - Hogyan gondoltad? Sziasztok! Akár szét is téphettek, de itthon maradok!
–     Jaj, ne etess már Piji! Valld be, hogy haza akartál szökni. Folyton az időt bámulod és folyton kinézel az ablakon!
Egy kissé lehűl, mivel lebuktattam a tervét. Egy ideig csak nézett rám, én pedig felpattantam és felmentem a szobába, visszacsomagolni. Hamarosan készen is voltam, levittem a bőröndöket a nappaliba, majd türelmetlenül járkáltam. Hiába ígértettem meg Greggel, hogy felhív ha bármi lesz, még csak egy sms-t se dobott, hogy minden rendben van. Sejtettem, hogy rengeteg a dolguk, de annyit meg tudtak volna tenni, hogy jeleznek, egyelőre minden rendben, vagy éppen minden káosz.
Várakozóan néztem Pijire, hogy induljunk már, ami éjjel háromkor végre megtörtént. Bepakoltam a cuccomat a kocsiba, majd beültem Piji mellé az anyós ülésre. A barátnőm rálépett a gázra, olyan gyorsan vezetett, mint még soha. Eleinte lazán ültem, mert azt hittem, hogy normális tempóban fogunk haladni, de aztán megtapasztaltam, hogy milyen, amikor nagyon igyekszik. A biztonsági övért nyúltam, gyorsan bekapcsoltam. Piji aztán hajtott ezerrel, kanyarogtunk össze-vissza, hol neki dőltem, hogy felnyomódtam az ablakra.
Száguldoztunk, körülbelül olyan gyorsan mentünk, mint amikor Greg lassabban futott, hogy nehogy elszédüljek.
A gyomrom mostanában valamivel gyengébb, mint amilyen szokott lenni, a hányinger kerülgetett, pedig mindig is bírtam az autót és a gyorsaságot egyaránt. Már Crowleyhez egészen közel jártunk, amikor lelassultunk egy kicsit, így a gyomrom is helyreállt. Kinéztem az ablakon, hogy mi a helyzet.
Nem tetszett nekem, hogy ilyen nagy volt a csend, akkor sem, ha még csak éppen hajnalodott.
–     Hol vannak? Már itt kéne lenniük, nem? - kérdeztem.
–     Látom, te is kapisgálod. Ez egy rohadt nagy csapda akar lenni! - felelte.
A telefonja végre megszólalt, a kijelzőn éppen megláttam, hogy Alice hívta.
Mondott neki valamit, majd a barátnőm kinyomta a telefont és már újra száguldoztunk, mint korábban, csak most még gyorsabban haladtunk. Újból dőltem, hol Pijinek, hol az ablaknak. Gyomrom megint felkavarodott, és csak arra gondoltam, hogyha ezt túlélem, tényleg kinyírom Pijit. Végre egy mosoly jelent meg az arcomon, ahogy megláttam a gondolatomban lévő poént.
Lassan megérkeztünk a helyszínre. Mindenhol farkasok, vámpírok, mindenki harcol, én pedig szemeimmel azonnal Greg gyönyörű testét kerestem.
Mikor megláttam, nagyon megkönnyebbültem, mivel semmi baja nem volt, egyáltalán. Miután ezzel megvoltam, nyugodtabban néztem szét, hogy a többiek is jól vannak e. Azt hiszem, Jasper mozgott a legügyesebben, mivel ő életében is valami katona szerű akármi volt, meg vezetett is újszülötteket, vagyis ilyenről is hallottam. De mindannyian nagyon ügyesek voltak, már ha mondhatom így.
Edward puszta kézzel támad neki az ellenségeinek, míg szerelme, Bella pedig a többiek köré valami védőgátat emelt, hogy az ellenségeink ereje ne hasson rájuk. Brandon a földön kötött ki, viszont az előre gondolkozó férfi egy kést ragad elő a csizmájából és az áldozata hasába szúrta azt.
Carlisle is egy vámpírral küszködött, sikeresen széttépte, de mielőtt elégedhette volna, az visszaváltozott. Valaki mindig megakadályozta, hogy ne tudja elégetni.
Rosalie és Emett egy-egy farkassal küzdöttek, ahol tudtak, besegítettek a másiknak. Még a mozgásukban is olyan harmónia volt, amit nem lehetett minden második szerelmespárnál megtapasztalni, viszont náluk messziről is észre lehetett venni. Emett éppen hatalmasat vágott a farkas tarkójára, mert az pont neki akart ugrani Rosalienak, de a férfi ezt nem engedte.
Mindenki csinált valamit, mindenki ügyelt a biztonságra, hogy emberek – persze rajtam kívül – ne lehessenek ott, mindenki harcolt.
Észrevettem egy farkast a földön feküdni, szenvedve. Azonnal felismertem, hogy a mostohabátyám az. Piji is körülbelül ugyanakkor látta meg, azonnal kipattant az autóból, miközben mondta, hogy el ne mozduljak onnan.
Most, hogy már ott voltam a harcmezőn, megint csak azt vettem észre, hogy tehetetlen voltam. Nem csinálhattam mást, csak ülhettem a kocsiban, viszonylag biztonságban, nem mehettem oda segíteni a többieknek, mivel én csak egy törékeny kis ember voltam, mégis mit tudtam volna csinálni? Odamentem volna egy vámpírhoz, hogy ne legyen rossz és menjen el? Hát kinevetett volna és megfosztott volna a véremtől, bár lehet, hogy az utóbbival kezdené.
Néhol tüzeket fedeztem fel, a csapatunkból valaki épp vámpírt égetett. A farkasok nagy lázzal tépték széjjel az ellenségeiket, teljesen mindegy, hogy az egy másik farkas volt, vagy egy vámpír. Nekik csak az számított, hogy leszámoljanak az újszülöttekkel és a hozzájuk csatlakozókkal, és végre minden a régi, normális tempóban történjen. Piji és Greg elfutottak egymás mellett, majd a szerelmem visszafordul és komoly arccal néz a testvérére, majd felém néz. Tekintete kissé megnyugodott és már futott is hozzám, amilyen gyorsan csak tudott, viszont valaki megállította, hogy véletlenül se érjen el hozzám.
Összeverekedtek, Greg dühösen ütötte a vámpírt, ahol érte, széttépte, majd sikeresen elégette. Futott tovább, hátha egyszer csak ideér, de egy farkas az útjában állt, Greg a földre terült. A vérfarkas megtámadta, harapni akarta, de a szerelmem megragadta a fejét két, hatalmas erőt birtokló kezeivel és eltörte az állat nyakát. Ijedtemben a kezemet a szám elé tettem és tovább figyeltem, ahogy Greg igyekezett utat törni magának, hogy mellettem lehessen, de mindig meggátolták az ellenségei. Eszembe jutott, hogy mindjárt kitépek a kocsiból és én rohanok oda hozzá, de ennek a legkisebb esélye se volt meg, hogy bármikor is odaérhettem volna élve. Gyorsan elhessegettem a gondolatot, majd Pijit kerestem a tömegben, aki épp egy vámpírral harcolt. Nem volt kérdés, hogy melyiküknek volt több esélye a nyerése, biztos voltam benne.
Megláttam Zelt, aki dobócsillagokkal támadt az ellenfeleire. Ez olyan „kemény vámpír” feeling lehetett, legalábbis számomra úgy tűnt, de neki jól állt. Olyan vagánynak ütött ki az egész. Ő és a vámpír haverjai fekete bőr szerkóban harcoltak, komolyan csak a napszemüveg hiányzott róluk. Brandon a kését használta, szúrt össze-vissza, mindegy, hogy ki, csak ellenség legyen – gondolhatta. Edward is nagyon jól harcolt, elvégre a gondolatolvasásával simán ki tudta találni az ellenfele következő lépéseit, így előre tudta, hogy mit kell csinálnia. Ez nagyon jól jött, egy lépéssel előrébb járt másoknál.
Aaront kerestem, aki farkasként újra harcolt. Megnyugodtam, hogy ő is jól volt, bár meglehet, hogy csak úgy tett mintha jól lenne, mert harcolni akart, de a lényeg azon volt, hogy az élők sorába tartozott. Bár az utóbbi napokban nem voltunk a legjobb viszonyban, mégis nagyon megkönnyebbültem, hogy nem lett a csata áldozata. Az újszülöttek egyre csak fogytak, a mi csapatunk állt nyerésre. A farkasok nagy része is kiterült, így minden a legnagyobb rendben ment. Egészen addig, ameddig a gyomrom nem tett be megint nekem.
Ahogy észrevettem a rengeteg vért a füvön, vagy hogy éppen kifröccsent, amikor Brandon elvágta egy vámpírnak a nyakát, az égő testeket, a testrészeket, amik a fűben tértek nyugovóra, elfogott a hányinger és nem tudtam, hogy meddig lesz erőm visszatartani, hogy ne jöjjön ki belőlem az előző napi palacsinta és jégkrém tömeg. Egy ideig teljesen jól ment, de aztán elkaptam egy pillanatképet, amikor Mark teljesen bevadulva beleharapott a vámpír ellenségének nyakába, majd kitépte az ott helyet foglaló ütőerét, amivel néhány cafat hús és vagy egy liter vér hirtelen eltávozása is hozzájárult.
Ez volt a legrosszabb, mivel éreztem, hogy visszajön a nyálam, de egy nyamvadt zacskót sem találtam, semmi nem volt a közelembe, viszont hánynom kellett és hirtelen ötlettől vezérelve leengedtem az ablakot, hogy legalább a fűt jutalmazzam meg a teljesen megemésztett étellel.
Ennél nagyobb butaságot nem is csinálhattam volna. Erre akkor jöttem rá, amikor tudatosult bennem, hogy ezzel az ablakletekerős akcióval aláírtam a halálos végrendeletemet: kieresztettem az illatomat a szabadba, immáron körülbelül tíz újszülött és négy vérfarkas közé. Gyors visszahúztam az ablakot, de már hallottam is, hogy a vezető ülésnél lévő ablakon valaki kopogtat. Az a valaki pedig egy éhes vámpír volt, véletlenül se az én barátaim közül.
Szerencsémre be voltam zárva a kocsiba, kezemben pedig egy body spray volt, amit a hátsó ülésről szedtem elő. Az újszülött észrevett valamit és a harcmezőre tért vissza. Értetlenül néztem utána, de megkaptam a választ, még ha nem is igazán érdekelt.
–     Heló kislány.
Ijedten oldalra néztem, egy vámpír, aki egyáltalán nem volt újszülött, kitépte a kocsi ajtaját, mivel megérezte az illatomat. Belefújtam a szemébe a spray-t, majd próbáltam szökni, de két méternél tovább már nem tudtam menni, a férfi erős kezeivel megfogott. Hatalmasat sikítottam, akkorát, amekkorát eddig életemben nem. A fél mező minket nézett, Greg pedig már szaladt is, amilyen gyorsan csak tudott, hogy megvédjen, de állandóan akadályozták, így csak egy „Bridget!” kiáltással tudta a tudtomra adni, hogy nem akarja, hogy elvigyenek.
Minden barátom, aki harcolt, sietett volna hozzám megmenteni, de útjukat állták a vakmerő újszülöttek. Pijinek mégis sikerült odaérnie hozzám, amikor megjelent valami fickó, akire nem számított. A „Nagy Főnök” engem ragadott meg, a két csatlósa pedig Pijit. Ijedtemben és tehetetlenségemben nem tudtam semmi értelmeset csinálni, csak sikítani, majd mikor az se ment, követtem barátnőm példáját: eszméletemet vesztettem.

Egy elhagyatott, sötét helyen ébredtem fel. A koszos mennyezetről egy lámpa lógott, ami egy kevés fényt adott a helységnek. Szorosan ki voltam kötve, ahogy a mellettem fekvő Piji is, viszont én moccanni se tudtam, ő viszont felült, hála a vámpír erejének, majd az én lekötésemen is gyengített. Így már sokkalta jobb volt még úgy is, ha a lehető legnagyobb pácban voltunk.
Az ajtó kinyílt, így még több fény szűrődött be a helységbe. Az a férfi volt az, aki engem elrabolt. Mögötte az ajtóban állt egy férfi, aki Pijit vitte, mellette meg egy másik, aki valószínűleg az a farkas lehetett, aki szintén jelen volt az elrablásunkkor.
–     Látom felébredtetek. - szólalt meg. - Bocsássatok meg a kellemetlenségért, de elfogyott az ágyas szobánk.
Hát valami hihetetlenül vicces beszólás volt tőle, nagyot nevettem rajta. Unott és aggodalmas képpel bámultam rá.
–     Elég a tréfából. - vette komolyra a szót. - Nagy terveim vannak veletek. Az emberlányt átváltoztatom és a szajhámmá teszem. Biztos lesz valami elfogadható képessége is. Veled Piji végzek, miután megszülted a két ivadékot, akiket szintén az előnyömre tudok fordítani. Félvér vámpír és vérfarkas keverék. Megnyerő párosítások, nem gondolod?
Hát ez volt ám a nagy pofon. Engem akart a szajhájának! Engem! Pijit pedig meg akarta ölni, hogyha megszülte a gyerekeket. Ez borzalmas volt, még csak belegondolni is. Gyorsabban vettem a levegőt, a szívem is hevesebben vert: féltem. A Főnök odajött hozzám és megfogta az államat, miközben méregetett. Legszívesebben a szemei közé köptem volna, de azzal a helyzetemen nem segítettem volna semmit.
–     Ó, baromira! - felelte Piji. - Inkább végzek magammal és velük, mint hogy te neveld fel őket!
–     És hogyan ölnéd meg magad?
–     Ne félj, megtalálom a módját.
–     Hát persze.
Ezek után kiment a helyiségből és újra csak a pislákoló fény borította be a helyiséget. Teljesen kétségbe voltam esve, megeredtek a könnyeim.
Nem akartam úgy átváltozni vámpírrá, hogy egy szajhát csináljanak belőlem, ráadásul én egyetlenegy vámpírral akartam lefeküdni, és az se ez a Főnök volt.
Mindegy, hogy vámpírról, vagy emberről van szó, ha egy szajha, az eszméletlen kellemetlen, mivel mindenki számára jelzi, hogy mennyire ki van szolgáltatva másoknak. Tiszta szégyen. Annyira rosszul éreztem magam a történtek miatt, hogy legszívesebben visszatekertem volna az időt, és behánytam volna Piji kocsijába. Inkább, mint hogy meghaljak. Kétségbeesve sírtam a barátnőm mellett, tehetetlenül.
Csak abban tudtam reménykedni, hogy Greg és a többiek minél hamarabb megtalálnak minket, és magunk mögött hagyhatjuk a borzadalmakat.