Próbáltam felszabadulni, de arra gondolva, hogy egy nagy vámpír családdal, egyedüli emberként vagyok egy olyan helyen, ahol senki nem ismer, valahogy nehezebben ment. Greg is észrevette rajtam, és még aznap este pszichológusosat játszottunk. Természetesen ő volt a pszichiáter, én pedig a páciens. Bella és Edward szobájában feküdtünk, az erdőt néztem az ablakon keresztül. Egy kis ideig hirtelen azt hittem, hogy Crowleyban vagyunk.
Nagyot sóhajtottam.
- Mi a baj? - kérdezte Greg.
Nem akartam megbántani azzal, hogy félek a családjától, ezért gondolkodtam egy kicsit a válaszon. De hogy ne legyen feltűnő, igyekeztem azért mégis gyorsabban válaszolni.
- Csak furcsa ez az egész. Egy ideje még csak fantasy filmekben és könyvekben találkozhattam vámpírokkal, most pedig egy házban vagyok egy csomóval, ráadásul a szerelmem is     vámpír. Nem hétköznapi érzés.
Végül is hazudni nem hazudtam semmit, csak nem mondtam el, hogy mi volt az igazi problémám.
- Mit gondolsz, jobb lett volna, ha nem ismerjük meg egymást sose?
Azt hittem, hogy csak viccel, de amikor a szemeibe néztem, láttam rajtuk, hogy igenis komolyan gondolta. Közelebb mentem hozzá, mélyen a szemeibe néztem.
- Ilyenre sose gondolj! Te vagy a legjobb dolog, ami történhetett velem! Nélküled sose lett volna jó életem!
- Komolyan mondod?
- Amennyire komolyan csak lehet!
- Ugye tudod, hogy szeretlek? - kérdezte.
- Tudom. Én is szeretlek Greg! Mindennél jobban!
Ezután olyat tett, amitől szó szerint elájultam.
Ajkát finoman, szenvedélyesen az enyéimhez tapasztotta, óvatosan megcsókolt. Visszacsókoltam, de az agyam bekattant, és elájultam.
Greg idegesen, óvatosan pofozgatott.
- Baba, jól vagy?
Hamar visszanyertem az eszméletemet, igyekeztem megnyugtatni.
- Persze, minden rendben.
- Mi történt?
- Ahogy megcsókoltál... olyan volt, mint a leggyönyörűbb álom!
- Megijesztettél! - hangja szomorú volt.
- Ne haragudj.
Magához ölelt, mintha attól féltene, hogy eltűnök, mint egy látomás.
Átöleltem, és én is magamhoz szorítottam hideg testét. Nagy nehezen rászánta magát, hogy nem csak puszil, hanem meg is csókol, erre elijesztettem azzal, szépen beájultam. Hát nagyon jól jött!

Másnap fél 11-kor ébredtem. Nyilván állíthatom, hogy én aludtam a legtovább a házban, mivel rajtam kívül nem sokan aludtak. Átfordultam a másik oldalamra, akkor vettem észre, hogy Greg nem feküdt mellettem, hanem a nyugágyban olvasott és vigyázott rám.
- Szép jó reggelt. - mosolygott.
- Van. - feleltem lelkesen.
- Éhes vagy? - kérdezte.
- Igen. Most őszintén szerinted nem zavarja Esmet és a többieket, hogy gondoskodni kell arról, hogy ne halljak éhen?
- Ne nevettess babám! Mi nem vagyunk emberek! Számunkra ez nem probléma!
Sóhajtottam egyet. Greget figyeltem, hogy becsukta a könyvet és visszatette a polcra.
- Milyen sok könyvet kiolvashattál már, hogy elszórakoztathasd magad éjszakánként! - morfondíroztam.
- Hát igen, valóban, de ez csak a javamra válik. - a mosoly kezdett állandósulni a gyönyörű arcán.
Felültem az ágyon, majd kikászálódtam. A bőröndömhöz mentem, kinyitottam.
Őrültebben öltöztem fel, mint eddig bármikor. Egyértelmű, hogy Piji hatása!
Két különböző színű - piros és kék - lábujjas zoknit húztam a hideg lábaimra, majd egy térdig érő nadrágot is felvettem, ami lila volt. Egy narancssárga hosszú ujjú felsővel és egy zöld hajráfot tettem a hajamba. Bár Piji nem örült sose, hogyha a lábujjas zoknit cipő mögé rejtettem, most mégis fekete-citromsárga kockás tornacipőt húztam a lábamra.
- Hát te kezdesz olyan őrültté válni, mint Piji. - nevetett Greg.
- Tudtam, hogy tetszeni fog! - mosolyogtam.
Kinyitotta nekem az ajtót és lesétáltunk a lépcsőn. A többiek már várták, hogy megérkezzünk, öltözékemen és álmos fejemen mosolyogva köszöntöttek.
Meg akarták mutatni a környéket, aztán délutánra meg baseballt rendeztek, mivel viharra lehetett számítani – Alice megjósolta.
Carlisle, Brandon és Esme kocsiba ültek, Rosalie, Mark, Jennifer, Jasper és Alice Emett telepjárójában utaztak, természetesen Emett vezetett.
Edward motorra ült, mögötte Bella foglalt helyet. Greg előjött a garázsból egy gyönyörű, fekete-kék quaddal. Gyorsan felpattantam mögé és már indultunk is. Körbeutaztuk kicsi Forksot, megmutatták Bella otthonát és az apukájával, Charlieval is volt szerencsém találkozni. Mit is mondjak, nagyon aranyos apuka.
Bellával bementünk egy boltba, vásárolni néhány dolgot, hogy ne kelljen még vissza is menni a házba némi ennivalóért miattunk.
Gyorsan megvoltunk, és már indultunk is baseballt játszani. Greg indulás előtt elmondta, hogy most lesz szerencsém megismerni Edward és Bella lányát, valamit a lány szerelmét. Izgatottam vártam, kíváncsi voltam rájuk.
Nem kellett sokat várni, kiértünk egy tisztásra. Három alakot pillantottam meg. Az egyiket határozottan felismertem, Piji volt az. Hát az öltözékén megint nem csodálkoztam. Nem is ő lett volna, ha nem öltözött volna olyan cifrán. Felvett egy bő sárga és zöld csíkos csípőnadrágot, egy kék hosszú ujjú felsőt, rá egy piros baseball dzsekit. A baseball sapkáján egy bevállalós, kicsit lebuktatós I love vampire felirat, és csak utána figyeltem meg, hogy az egyik lábán fekete, a másikon fehér tornacipő volt. A másik két alakot nem ismertem, de biztos voltam benne, hogy ők Renesme és Jacob.
Közelebb mentünk hozzájuk, csak utána állította le Greg a quadot.
Leszálltam, levettem a bukósisakot és szétnéztem.
A tisztás hatalmas volt, látszott rajta, hogy mindig itt baseballoznak, amikor lehetőség adódik rá. Felnéztem az égre, már gyülekeztek a felhők, dörgött és villámlott, de még nem kezdhettek el játszani. Csak ezek után néztem meg a két személyt. Renesme rettentő szép és csinos volt. Arca vidám volt, állandóan mosolygott, tekintete megbabonázott. Aztán Jacobra néztem. Az első, amire gondoltam vele kapcsolatban az az volt, hogy még kisfiú. Viszont elképesztően helyes volt, szinte megtetszett. Félmeztelen volt, nem tudtam, hogy hogy nem fázik, én a narancssárga felsőre még gyors felkaptam indulás előtt egy  piros  cipzáros felsőt. Edward közelebb vitt engem hozzájuk.
- Renesme, Jacob, ő itt Bridget, Greg barátunk szerelme.
Mindketten mosolyogva köszöntöttek, én pedig viszonoztam a szimpatizálást.
A csapatokat felosztották, a vihar is feljött, bár az eső nem esett. Kezdhették a játékot. Jacob kiállt mellém, ő ugyanis nem szerette a baseballt.
Azok után, amit én ott láttam, minden hétköznapi, tévében nézhető baseball meccs unalmas volt. Olyan gyorsan szaladgáltak, hogy alig láttam őket. Csak kapkodtam utánuk a fejemet. Jacob nevetett rajtam.
- Nem hétköznapi, igaz?
- Hát valahogy nem. - nevettem vele.
- Régen el se tudtam volna képzelni, hogy létezhet ilyen, de aztán velem is megtörtént: vérfarkas lettem, és onnantól kezdve már minden másmilyen lett.
- Érdekes dolgok történhettek itt. - filozofáltam.
- Hát igen, azok voltak.
- Mesélsz egy kicsit? - kértem.
- Végül is megtehetem. - mosolygott. - Amikor Bella Forksba költözött, már akkor felfigyeltem rá. Eleinte nem értettem apámat, hogy miért nem bírta annyira Edwardot, de amikor     átváltoztam farkassá, akkor én is megértettem. Hihetetlen módon gyűlöltem, mindennél jobban, Bellába pedig szerelmes voltam, tehát ez érdekesen jött ki. Aztán egy alkalommal     még össze is fogtunk, vérfarkasok és vámpírok. A sikeres összejátszás után nem sokkal Bella és Edward összeházasodtak, megfogant Renesme, és én amikor először megláttam     a gyermeket, tudtam, hogy ő a végzetem, bár kellemetlenül ért, mivel félvér. Tudod, nálunk farkasoknál a bevésődés olyan, mint az embereknél a szerelem, első látásra, csak ez     mindkét személy szempontjából kölcsönös. Nem tudtunk mit tenni, minket egymásnak szánt a sors. Hiába szerettem az anyját, mégis Renesmét kaptam meg, ő értem született     meg.
- Hú, érdekes történet. - fújtam ki a levegőt.
- Az bizony! De mesélj te is egy kicsit! Hogy találkoztál Greggel?
Egy kicsit csendben maradtam, hogy megfogalmazhassam magamban a mondani valóimat, majd a még mindig mosolygó Jacobra néztem.
- Anyám nemrég meghalt, és apához kellett költöznöm Crowleyba. Az érkezésem estélyén Greg megmentett egy farkastól, aztán az iskolában is találkoztunk. Valahogy mindig sikerült     egymásba botlanunk, többször is megmentette az életemet. Egyszer megállította a buszt, mielőtt elcsapott volna, aztán meg elszöktem a mostohabátyám után az erdőbe, hogy meg     tudjam, mit titkol előttem. Aztán a farkas haverjaival majdnem megöltek, de Greg elkapott és megmentett. Akkor éjjel elmesélt mindent nekem, és onnantól kezdve el se tudtam     képzelni, hogy Greg nélkül lehessek.
- Szép történet. - mosolygott még mindig Jacob.
- Hát azon kívül, hogy néhányszor majdnem meghaltam, tényleg szép történet. - poénkodtam.
Jacob vette a poént, velem együtt nevetett.
- Nem félsz velük?
- Nem, ha Greg is ott van velem. - feleltem őszintén.
- Egyébként meg?
- Egyébként egy kicsit félek.
- Mitől? Kitől?
- Hogy nem tudják türtőztetni magukat és megtámadnak. - sóhajtottam. - És olyan rosszul érzem magam, hogy ilyeneket gondolok róluk, pedig nem érdemlik meg, ahhoz túl jó...     vámpírok.
- Ne félj tőlük. - bátorított a hátam mögül Renesme. Észre se vettem, hogy csatlakozott hozzánk. - Van, aki sose támadott emberre és nem is fog, van, aki újabb vegetáriánus, akinek     nehéz. De tudják türtőztetni magukat.
- Köszönöm. - feleltem.
- Nincs mit. - hangján hallottam, hogy mosolyog.
Elfutott mögülünk, én pedig utána már csak a meccset néztem.
A dörgésre szükség volt, hogy amikor elütik a labdát, hallják, ahogy repül, legalábbis én ezt vontam le az egészből, bár lehet, hogy rosszul tudtam.
Alice volt a legtöbbször a dobó, olyan kecsesen mozgott, hogy azt nem lehet kifejezni. Mark elütötte a labdát, Piji pedig utánafutott. Olyan gyors volt, hogy felvehette volna a versenyt Edwarddal, bár nem valószínű, hogy legyőzte volna.
Ahogy végignéztem a nem hétköznapi társaságon, azon gondolkodtam, hogy nem is vettem észre, hogy én ellenszenves lettem volna bárkinek is. Bár számomra nem volt a legszimpatikusabb Bella, ennek ellenére ő elfogadóan bánt velem. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok kedvesebb lenni vele. Ahogy Edward mesélte, Rosalie eléggé sokáig nem szimpatizált vele, és van egy olyan érzésem, hogy mostanáig se kedveli igazán. Bár nem hiszem, hogy azért forgolódna álmatlanul az ágyában, mert én nem kedvelem. Abban se voltam biztos, hogy szokott e aludni, vagy már nem. Eldöntöttem, hogy magamra erőszakolom a jó modort, és hogy Edwardnak is szívességet tegyek, elfogadom Bellát olyannak, amilyen és igyekezem gondolatban se kritizálni – vagy inkább abszolút nem is foglalkozok vele, mintha jelentéktelen lenne.



Az volt az utolsó közös program a családdal. Carlisleék kijelentették, hogy most már mindenki azt csinál, amit szeretne, nincs kötelező közös szórakozás.
Greggel Edwardék szobájában beszélgettünk, Debussy-t hallgattunk.
- Gyönyörű vagy Bridget. - mosolygott, miközben a karomat simogatta.
- Persze... - suttogtam hitetlenül, majd magamhoz öleltem.
Olyan volt számomra, mint egy ajándék, amit mindig magammal hordhatok. Annyira tökéletes volt, alig bírtam elhinni, hogy ő az enyém, senki másé.
Az, ahogy rám nézett, megindított bennem valamit. Olyan volt, mint egy sportkocsi, amiben annyi benzin volt, hogy sose áll meg. Nem tudtam, hogy mit tettem, hogy megérdemeltem őt, de valószínűleg ő is ezt gondolhatta. Pedig nekem sokkal több okom volt erre.
- Unatkozol? - kérdezte, miközben még mindig öleltük egymást.
- Veled sosem.
- Van egy ötletem.
- Mi az? - elmosolyodtam.
Felállt a kanapéról, magával húzott engem is. Kinyitotta a falat, szó szerint. Ugyanis a falak üvegből voltak, ha a külső részeket néztük. Nagyon jól nézett ki.
- Edward mutatott nekem egy helyet, ahova ő vitte Bellát, amikor először elhozta ide és bemutatta a családjának. Elviszlek oda.
- Kocsival megyünk?
Nevetett. Felkapott a hátára és kiugrottunk. Időm se volt megijedni, így csak lepődött voltam. Erősen kapaszkodtam belé, tudtam, hogy az ő hátán teljes biztonságban vagyok. Átugrott egy fára, majd felfelé futott.
Eszembe jutott az az éjjel, amikor megmentett a vérfarkasok elől és hasonlóképpen ugráltunk a fák között.
Egyik fáról ugrott a másikra, hatalmas erejével könnyedén megtartott engem. Úgy bújtam hozzá, mint egy baba az édesanyjához. Bíztam benne.
Nagyon magas fára mászott fel, egyszer csak megállt.
- Megérkeztünk.
Kinyitottam a szemem, mivel az utolsó másodpercekben akarva-akaratlanul becsuktam. A táj csodaszép volt. A bal oldalon rengeteg fa, jobb oldalon egy folyó, mögötte pedig hegyek. Káprázatos volt, még a számat is nyitva hagytam.
Greg észre is vette, nevetett rajta egy kicsit. Igyekeztem le nem nézni, nehogy beszédüljek és leessek, mert ha bármi bajom lenne, nem valószínű, hogy apa még egyszer elengedne akár Forksba, akár a Cullen családdal, és ezt nem akartam. Ha Jack nem bízna meg bennük, akkor nagyon rosszul állnánk.
- Ez valami gyönyörű. - bukott ki belőlem.
Greg fél kézzel átölelt, nem láttam rajta, hogy lenne oka. De aztán megtudtam.
Óvatosan megcsókolt. Talán félt, hogy megint elájulok és még a végén lezuhanok a hatalmas fáról. Szerencsére nem ájultam el, de a csókjába beleborzongtam. Hideg bőrét éreztem az arcomon, és mellette a levegő is melegebbnek tűnt. Óvatosan visszacsókoltam, nehogy valami bajom legyen. Annyira csodás volt az egész, ami történt velem, szinte fel se tudtam fogni.
Csak átadtam magam az érzésnek, hagytam, hogy eluralkodjon rajtam az eddig sosem érzett szerelem. Miközben fent, a veszélyesen magasban csókolóztunk, nem is vágytam semmi másra, csak hogy mindig vele lehessek. Tudtam, hogy nekem szánta az ég, de mégis nehéz volt elhinnem.

Este egyedül pihentem a szobába, amikor kopogtattak az ajtón.
Felültem az ágyon, és szóltam, hogy bejöhet. Meglepettségemre Emett és Rosalie álltak az ajtóban, mosolyogva.
- Bejöhetünk? - kérdezte Rosalie.
- Persze. - mondtam zavarodottan.
Emett előre engedte a szépséges lányt, maga mögött becsukta az ajtót.
Hát attól eltekintve, hogy félelmetesen nagy, volt olyan jóképű, mint Edward.
Leültek mellém a kanapéra, én pedig kérdő tekintettel néztem rájuk.
- Nos mi még nem beszéltünk sokat és láttuk, hogy Greg odalent van, ezért gondoltuk, felnézünk hozzád. - kezdte vigyorogva Emett.
Az ereimbe megfagyott a vér, ahogy belegondoltam, hogy bármikor nekem ugorhatnának, hogy kiszívják a véremet. Szerencsém volt, hogy ők nem tudtak gondolatban olvasni, mert tuti kinevettek volna.
- Mesélj egy kicsit magadról. - kért Rosalie.
- Hű... Mire vagytok kíváncsiak?
- Én Bellát sose kedveltem igazán. - vallotta be a nő. - Így tőle nem is kérdezősködtem. De te szimpatikusabb vagy nekem. Milyen, hogy egy vámpír a barátod?
- A lehető legjobb. - elmosolyodtam. - Greg mindennél fontosabb nekem! El se tudnám képzelni nélküle az életem. - vallottam be.
A két vámpír összemosolygott.
- Bevallom, Aaron most körülbelül megölne, hogy tizenkettő vámpírral vagyok egy házba. - zavartan nevettem.
- Ki az az Aaron? - kérdezte Emett.
- A vérfarkas mostohabátyám. - még mindig nevettem.
- Hű. - összenéztek.
- Így hát elhihetitek, hogy ő mennyire nem örül se Gregnek, se Pijinek. Jut is eszembe! Hol van Piji?
- Nessie és Jacob házában. - felelte Rosalie.
- Illetlenség lett volna Jacobtól megkérdeznem, hogy mi volt az első gondolata, amikor rájött, hogy Renesme az, akit neki szánt a sors, mert ő csak annyit mondott, hogy kellemetlenül     érte. Milyen volt? - kérdeztem.
- Elhiheted, hogy nem ujjongott örömében. Tudod, mielőtt jobb kapcsolatba kerültünk, talán Jacob volt a farkasok közül az, aki a legjobban utálta a fajtánkat. Amikor meglátta     Renesmet, mintha nem számítana semmi, csak hogy ő létezik és hogy legyen biztonságban. És most családtag. - nevetett Emett.
Válaszképpen csak mosolyogtam. Nyílt az ajtó, Greg lépett be rajta. Egy pillanatra meglepődött, hogy Emett és Rosalie velem szemben ültek a kanapén, tisztán láttam rajta, szerintem a szerelmespár is észrevette a lepődöttségét.
- Na mi nem megyünk. - állt fel Rosalie.
Emett értetlenül nézett rá.
- Te eredeti szőke vagy? - kérdezte.
Rosalie felháborodva nézett rá, de Emett is csak csodálkozott.
Én viszont nevettem, ahogy a torkomon kifért. Greg is utánozott engem, bár lényegesen halkabban.
- Benneteket meg mi karácsonyfa? - kérdezte a lány.
Megint összenéztek Emettel.
- Hát én ezt értem.
Greg már hangosabban nevetett, amikor Brandon jelent meg az ajtóban.
- Gregnek nincs olyan képessége, hogy nem tudja kicserélni a nem kimondott szavakat.
Az ő mondata közben is dolgozott Greg, ezáltal teljesen összekavarta a szobában lévőket. Én még mindig nevettem.
- Szóval ő nem tud ilyet csinálni. - mosolygott Brandon. - Ugyan már Jenny, ne fejezd be!
Amikor összeszedtem magam, elmagyaráztam rendesen.
- Tehát Gregnek van olyan képessége, hogy össze tudja zavarni a szavakat. Ha valamire igent akarsz mondani, helyette nemet mondasz és fordítva. De teljes mondatokat is ki tud     cserélni. Biztos vagyok benne, hogy te Emett nem azt akartad kérdezni Rosalietól, hogy eredeti szőke e. - nevettem.
- De a te szavaidat naptár. - szólt közbe Rosalie.
- Nem, az én szavaimat nem tudja megváltoztatni. - nevettem.
- Mustáros dinnye? - kérdezte Emett.
Mindannyian nevetni kezdtünk. Greg teljesen kihasználta a tehetségét.
- Ez úgy van, mint Edward és Bella esetében volt, hogy nem tudott olvasni a gondolatában. Greg pedig nem tudja megváltoztatni a szavaimat. - büszkélkedtem.
Itt mindannyian megértették a lényeget. Nevetve távoztak a szobából, becsukva maguk mögött az ajtót. Greg odalépett hozzám és átölelt.
- Hát ez jó volt. - halkan kuncogott.
- Az. - feleltem nevetéssel a hangomban.
Egy ideig csak álltunk a szoba közepén, de nem is akartunk mást csinálni. Egy helyen voltunk, egymás közelében és csak ez számított. Már azon se gondolkodtam, hogy még egy nap és megyünk vissza Crowleyba. Pedig valahogy Forks is a szívemhez nőtt. Tetszett ez a társaság. És Renesme valamint Jacob és szimpatikusabbak voltak nekem, mint a Crowley-i farkasok.