Amióta Greg elmondta nekem, hogy mi folyik a faluban, azóta már teljesen máshogy látom a helyet, állapítottam meg. Valahogy egyre elviselhetőbb volt.
Egyik reggel az ágyamon ültem, amikor az ablakomba ugrott valaki. Gondoltam, hogy Greg, de csalódnom kellett. Helyette az ő idegesítően szép, hozzám hasonló – bár még egy kicsit őrültebb – öltözködésű nővére ült ott: Piji.
Erre már akkor figyeltem fel igazából, amikor már az ablakon bemászott. Köhögött egyet, hogy felhívja magára a figyelmet.
- Bridget?
Csodálkozva néztem, alig bírtam megszólalni.
- Mi az? Pizsama van rajtam? - kérdezte.
- Nnnnnnem, de te Piji vagy, ugye?
- Jah, Greg nővére. - egy kicsit habozott -Tudsz mindent, igaz?
- Mindent, és nem félek! - feleltem határozottan.
- Kit érdekel, hogy félsz-e? Engem az érdekel, hogy mit akarsz Gregtől! Úgyse változtat át vámpírrá! - hangja tömény bunkóssággal volt teli.
- Szerintem igen, ha megkérném rá! - erősködtem.
- Őrült vagy! Tudod milyen nyomorúságos egy élet?? Nem is élet, hanem halál.
- Én akkor is vámpír akarok lenni, úgy, mint Greg! Vele akarok élni!
- Hogy a fészkes fenébe akarnál már vele élni? Hisz 17 éves, ha vagy!
- Aha, szóval erről beszélt Greg! Ez a te hideg természeted. - vágtam hozzá nem hidegen.
Nem felelt semmit, de arca forrt a dühtől. Azt hiszem elképzelhette maga előtt, ahogy elkapja a hajamat, majd kivonszol az erdőbe, egyszer-kétszer belém rúg és ha úgy adódik kedve, a keze is eljár, majd amikor már biztos nem hallana engem senki Crowleyből, kikötözne egy fához, megkínozna és kiszívná minden csepp véremet. Tetszhetett neki a dolog, arcán valami gyilkos mosoly jelent meg, amitől kezdtem berezelni.
Akkor vettem észre, hogy Greg ugrott be csendesen az ablakon. Kezdtem megnyugodni.
Nem tudom, hogy mennyi ideig lehettem félig elájulva, de amikor Greg már mellettem ült az ágyon, láttam Piji nyakában az ezüstfarkasfog nyakláncot. Úgy vettem észre, megnyugodott, hogy visszakerült hozzá.
Gregre emeltem tekintetem, szemei megnyugtattak engem is.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva.
- Úgy érzem.
Megpuszilta a homlokomat. Hevesebben dobogott a szívem.
Észrevette és boldogabb lett tőle. Érdekes volt, hogy a világ legveszélyesebb, de legvonzóbb ragadozójával ültem egy szobában, miközben az ő egy része az én véremre pályázott. Mégis bíztam benne, ott voltam mellette.
- A kocsiban várlak. - felelte, majd kiment az ablakon és leugrott az erkélyről.
Mosolyogtam magamban, hogy itt ugrálnak ki-be az ablakon, pedig ott volt az erkélyajtó is. Na de hát az nekik kényelmetlen...
Lesétáltam a lépcsőn és a konyhába mentem.
- Jó reggelt kincsem. - köszöntött apu.
- Sziasztok.
- Szia Bridget! Csináltam egy kis rántottát, jó lesz? - kérdezte széles mosollyal October.
- Aha, köszi. - feleltem.
Leültem és ettem egy keveset, majd ittam az almalevemből. Akkor figyeltem meg, hogy October bár már 36 éves, még mindig olyan fiatalos, mintha csak most lenne 30. Eszembe jutott, hogy talán vámpír, de elhessegettem a nevetséges gondolatot. Aztán eszembe jutott Aaron... farkas. Semmiben nem hasonlított az anyjára, mintha nem is a sajátja lett volna. October nagyon világos barna bőre, szőke vállig érő hullámos haja, gyenge, vékony alkata teljes ellentéte volt Aaron rézvörös bőréhez, sötétbarna, talán fekete hajához és sötétkék szemeinek. Aztán eszembe jutott, hogy Greg már türelmetlenül várhat a kocsiban, ezért gyors felkaptam a cuccom, köszöntem és már siettem is.
- Elkészültél királylány? - kérdezte mosolyogva, miközben beültem mellé.
- Azt hiszem igen. - nevettem.
Belelépett a gázba és nem volt öt perc sem, hogy már a suliban parkolt le. Nem szálltam ki a főbejáratnál, így Greg bevitt a parkolóba, ahol majdnem az egész iskola szokott lógni tanítás előtt. Persze mindenki felfigyel egy faluban egy gyönyörű fekete porshe-ra, így hát még jobban meglettünk nézve, mintha egy átlagos autóval farolt volna be.
Greg úriember módjára kinyitotta előttem az ajtót ami persze még jobban ránk vonta az emberek tekintetét. Átölelte a derekam, úgy mentünk be az épületbe.
Én csak mosolyogtam a többiekre, nem zavart a tekintetük.
- Büszke vagy? - kérdezte, miközben sétáltunk.
- Miért?
- Tudod jól, hogy miért.
Akkor esett le, hogy észrevette a mosolyomat, amiből levonta azt a következtetést, hogy büszkélkedek vele. Nem akartam, hogy azt higgye, csak feltűnés szempontjából vagyok vele.
- Igen, büszke vagyok.
- Mire?
- Rád! Annyira tökéletes vagy, kívül-belül.
Elmosolyodott. Láttam rajta, hogy jó választ adtam. Besétáltunk a terembe és helyet foglaltunk. Matek óra volt és én hihetetlen módon semmit nem értettem a tananyagból. Egyenletek és én? Semmi közünk egymáshoz!
Greg viszont a leghülyébb és bonyolultabb kérdésekre is úgy válaszolt, mintha azt kérdezték volna tőle, hogy mennyi 2+3.
Bámulattal figyeltem minden mozdulatát. Alaposan megnéztem a karjait, az izmoktól dagadtak, persze nem volt izomagyú, de foglalkozott magával. A piros póló lágyan simult a bőréhez, totál elütött tőle, de eszméletlen jól nézett ki az összhatás. Figyeltem azt, ahogy beszélt. Teli volt tisztelettel a tanár iránt, annyi okosságot mondott, biztos voltam benne, hogy százszor több tudás volt az agyában csak matekból, mint a tanárnak.
Annyira büszke voltam rá, irigyeltem a tökéletességét, szépségét. Én is olyan akartam lenni, mint ő: vámpír.
Mikor kicsöngettek, még mindig őt néztem. Nem is néztem, inkább bámultam, szó szerint. Annyira, hogy észre se vettem, hogy szétnyíltak az ajkaim.
- Min csodálkozol ennyire? - kérdezte.
A szavain függtem. Olyan csodálatosan formálta meg őket, úgy, ahogy csak ő tudta.
- Tökéletes vagy. - feleltem.
Csak kuncogott az állításomon, és már sétáltunk is a folyosón. Olyan nehéz volt otthagyni, de neki másmilyen órája jött, mint nekem. Sőt, egészen ebédig csak szünetekben találkozhattunk, mert teljesen más volt az órarendünk, azon a napon, kivéve a matekot.
Az ebédszünetben fogtam a tálcát és kerestem a helyet Vanessáék mellett, de Greg már intett is a kezével, hogy menjek oda hozzájuk.
Útközben figyeltem az asztalnál helyet foglaló vámpírokat. Gyönyörű ex-emberek, hibátlanok, tökéletesek. Aztán megakadt a szemem Pijin. Tőle kicsit féltem, főleg a reggeli beszélgetésünk miatt, de próbáltam nyugodt maradni. Arcán már nem a dühöt láttam, hanem a nyugodtságot, és a kedvességet. Meglepett vele, de legalább nem idegeskedve mentem oda hozzájuk.
- Skacok, ő Bridget – mosolygott. - Bridget ők a testvéreim, Mark, Jennifer és Piji, akit már ismersz.
Bólintottam az állítására.
- Sziasztok. - köszöntem félénken, elvégre 4 vámpírhoz ültem le.
Ők viszont mosolyogva fogadtak... még Piji is.
Magam elé tettem a tálcát és zavartan felvettem egy sült krumplit. Zavartan néztem az engem fürkésző arcokat, majd félénken Gregre néztem, mintha próbálnék segítséget kérni tőle. Ő viszont csak vidáman mosolygott.
- Csak azt figyelik, ahogy eszel. Rég nem láttak ilyen közel embert enni, aki ráadásul mindennel tisztában van.
Zavartan nevettem rajta. - Értem.
- Ömm Bridget?! - a megszólításra Pijire emeltem tekintetem – Ne haragudj a reggeliért, oké? Ez volt az oka. - mondta, miközben megfogta a nyakláncát.
- Semmi gond. - feleltem nagyot nyelve.
- Mond csak, mi tetszik neked az öcsimben? - kérdezte mosolyogva Jennifer.
- Tökéletes és különleges. - feleltem szinte azonnal, röviden.
- És nem is zavar, hogy más? - kontrázott egy erősebb kérdéssel Mark.
- Nem zavar, hanem vonz.
Összemosolyogtak.
- És az se aggaszt, hogy bármikor megtámadhat? - ezzel Piji kiütéssel győzött a testvérei ellen. Úgy láttam, hogy Greg szemében düh csillog.
- Nem! Bízom benne! - feleltem kurtán.
Gregory fellélegzett, legalábbis azt vettem észre.
- Akkor minden tökéletes. - mosolygott Piji.
- Az. - visszamosolyogtam rá.
- Délután el kell mennem. - jelentette ki Greg. - Nem haragszol?
- Csak hiányozni fogsz. - szomorkodtam.
- Jaj de aranyos. - nyilvánította ki véleményét Jennifer.
Mark egyet értően bólogatott. Valahogy az az érzésem volt, hogy kicsit papucs a srác.
Akármit mond a lány, fejet hajt előtte. Nem csodálkozom a rajongásán, Jennifer egyszerűen csodaszép.
Az ebédet végigbeszélgettük, meglepődve tapasztaltam, hogy Piji csak eszik egy-egy falatot, bár a többiek nem.
- Ti miért nem esztek? - kérdeztem Gregtől.
- Nincs rá szükségünk.
- Piji eszik.
- Csak hogy ne éhezzek meg másra és nekem alapból szükségem van rá, de nem létfontosságú. - mosolygott.
- És ti ha esztek valamit, mármint emberi ételt, azzal mi lesz?
- Bele akarsz merülni a biológiába? - kacagott Jennifer.
- Csak a vámpírbiológiába. - feleltem, halkan ejtve a vámpír szót.
Tetszett nekik a válaszom, kezdtem az érezni, hogy szimpatikus vagyok a számukra.
Jelzés volt, hogy 5 perc és vége az ebédszünetnek, így visszavittem a tálcámat.
- Még beszélünk. - köszönt el tőlem Mark.
- Rendben. - feleltem, majd otthagytam őket.
Greg ott sétált mellettem, nagy vigyorral az arcán.
- Mi az? - kérdeztem.
- Mutatok valamit. - a vigyor még mindig az arcán díszelgett.
- Mit?
- Mindjárt meglátod.
Odaértünk a mosogatóhoz és letettem a tálcát.
- Köszönöm. - mondtam.
A mosogatós néni nem volt bunkó, mégis meglepő választ adott.
- Nem szívesen aranyom.
Értetlenül néztem rá, majd a csöndben vihogó Gregre néztem. Leesett a tantusz, hogy mit akart mutatni nekem.
- Ne haragudj, fogalmam van, hogy miért mondtam. - mentegetőzött, de Greg megint megváltoztatta a szavait.
Kacagni kezdtem. - Semmi gond.
Kimentünk az ebédlőből, és hangosan nevetni kezdtünk.
- Te őrült vagy! - mondtam.
- Tetszett? - kérdezte.
- Mi az, hogy?! Nagyon bírtam. - még mindig nevettünk.
Megzavarta a boldogságunk, hogy meghallottuk a csengőt.
- Nem biztos, hogy ma este elmegyek hozzátok, de ha visszaérek, és még nem alszol, ott leszek. - biztatott.
- Okés.
- Vigyázz magadra!
- Meglesz. Légy jó!
- Ezt mondhatod egy vámpírnak. - kuncogott.
Adott egy puszit az arcomra és elment. Egy kicsit csöndben néztem utána mikor eszembe jutott, hogy már vége a szünetnek. Lélekszakadva rohantam az irodalom terem felé, és hálát adtam az égnek, hogy 10 méterrel hamarabb trappoltam be, mint a tanár.

Délután megtanultam és unatkozva elfeküdtem az ágyamon. Feltettem a fülhallgatót és a kedvenc számaimat hallgattam. Mintha egy kicsit elszundítottam volna, de amikor felnéztem, azt hittem, hogy álmodok. Piji ott állt előttem narancssárga bő, térdig érő szoknyába, lila felsőbe, fehér alapú, kék pöttyös, elől kötős haspólóba és hosszított szárú, zöld converse tornacipőben. Na és a fején volt egy buggyos sapka, amit igazából inkább csak a hajára tette. De azért jól nézett ki. És még hittem magam őrültnek... most már ketten vagyunk őrültek. Legalább nem voltam egyedül.
- Pattanj fel csipkerózsika! - köszöntött.
- Szia Piji! Hát te hogy kerültél ide?
- Bejöttem az ablakon. - mutatott az ablak irányába.
Hát ez hihetetlen! Mindenki ott tud bejönni? Nincs erkélyajtóm, vagy csak nem látják?
- És miben segíthetek? - kérdeztem.
- Gyere velem, megyünk vásárolni egyet.
- Mégis hova? Itt Crowleyban nincs semmi!
- De Mansonban van!
Úristen! Manson! Vanessa!
Kitéptem az ajtót és lefutottam a lépcsőn.
- Apa! Keresett Vanessa?
- Igen volt itt, de mondtam neki, hogy alszol és elment.
- Mondott valamit? Haragudott?
- Nem láttam rajta.
Visszasiettem a szobámba és felkaptam a mobilomat.
Türelmetlenül vártam, hogy felvegye, nem akartam, hogy haragudjon rám.
Amikor felvette, hirtelen annyira el akartam kezdeni beszélni, hogy nem jött ki szó a torkomon.
- Haló? - szólt bele újból.
- Szia Nessa! Bridget vagyok.
- Oh!
- Jaj ne haragudjatok könyörgöm, annyira kiment a fejemből és totál elaludtam! Kérlek ne haragudjatok! - hangomon lehetett hallani a bánatot.
- Semmi gond Bridget! Nem akartunk nélküled menni ezért áttettük másik napra!
Hatalmas kő esett le a szívemről.
- Fúú, most megnyugodtam.
- Ne idegeskedj! Nem mentünk nélküled sehova!
- Okés, rendben van. Akkor majd holnap beszélünk a suliba.
- Rendben! Szia!
- Szia!
Kinyomtam a telefonomat és kifújva a levegőt, visszafeküdtem az ágyamra.
Piji leült mellém és megigazította a hajam.
- Na? Jössz velem Mansonba?
- Mehetünk.
- Kint leszek.
Bólintottam, majd megint lementem. Jack érdeklődve nézett.
- Hova mész?
- Csak Pijivel mászkálunk erre – arra.
- Ki az a Piji?
- Piji Cullen.
- Dr. Brandon Cullen nevelt lánya?
- Igen.
- Mióta vagy vele jóban?
- Mostanában.
- Fura lány.
- Az – arra gondoltam, hogy így is furának tartja, mit szólna ha megtudná, hogy vámpír? - Majd jövök este, rendben?
- Vigyázz magadra!
- Ígérem.
Még sose figyeltem meg, hogy Piji milyen kocsival mászkál, így majdnem eldobtam az agyam, amikor egy cuki kis bogárhátúban ülve kalimpált, hogy szedjem a lábaimat.
Odasiettem, majd beültem mellé.
Egy ideig hétköznapi dolgokról beszélgettünk. Kérdezte, hogy mi a kedvenc színem, ételem, zeném, filmem, könyvem, időtöltésem és egyéb dolgok. Aztán elkezdett rajtam gondolkodni, vagyis az életfelfogásomon, majdnem összevesztünk, hogy miért akarok vámpír lenni, majd felhagytunk a témával és visszaeveztünk a normális, emberi témákhoz. Szeretem e a mozit, az ünnepeket, autókat, motorokat és hasonlók.
Megérkeztünk Mansonba körülbelül húsz perc alatt. Na jó, talán huszonöt.
Körülbelül tíz boltot felszámoltunk, majd beültünk vacsorázni egy étterembe.
- Totál vagány cuccokat vettem! Ez a piros hajpánt királyul fog kinézni a csillogós citromsárga napszemcsimhez. - nevetett.
Furcsán néztem rá.
- Téged mi lelt?
- Jaj, tudod, hogy csak vicceltem! - még mindig nevetett, de nem csak a szája, egész arca, még a szemei is hangosan nevettek.
- Na jó, tényleg azt hittem, hogy megőrültél.
- Mostanában sűrűn gondolhattad azt, hogy valami baj van az elméddel, igaz? - kérdezte, miközben a jobb válla felé döntötte a fejét.
- Nos igen, valóban. - mosolyogtam.
Eszembe is jutott, hogy hányszor gondoltam azt, hogy vagy álmodom az egészet, vagy leépül az agyam, és fogyatékos kezdek lenni. Azért nem mindenki talál ki magának ilyen világot, ahogy a pasija és a pasija családja vámpírok, a mostoha testvére meg farkas.
Komoly tekintettel nézett rám, úgy láttam, hogy valami fontos dologról szeretne velem beszélni. Az első gondolatom az volt, hogy le akar beszélni az egészről, és mikor is tudná a legkönnyebben ezt megtenni, ha nem akkor, amikor kettesben vagyunk.
- Csodálatos lány vagy Bridget.
Na, nem erre számítottam.
- Miért?
- Greg már régóta nem élt semmi másnak, mint a vadászatnak. Semmi nem volt az életében, szinte magába volt zárva, csak velünk beszélt. Most pedig a semmiből itt vagy te, és teljesen     megváltoztatod! Nagyon tudsz valamit!
- Azt mondod, hogy az érkezésem előtt került mindenkit rajtad és a családotokon kívül, és hogy én megjelentem, ez teljesen megváltozott?
- Azt.
- Húh, hát nem erre számítottam. - vallottam be őszintén.
- Mire számítottál?
- Azt hittem, hogy elkezded majd nekem mondani, hogy felejtselek el titeket, hogy hagyjak fel az egész vámpír dologgal – ezt a két szót halkan mondtam.
- Miért mondanám ezt, ha Gregorynak ennyire fontos vagy?
- Nem tudom.
Csendesen nevetett mellettem, miközben a szívószállal kavargatta a hideg kóláját.
- Annyira furcsa, hogy te szoktál enni, meg inni.
-  Miért fura?
- Mert az. Jenniferéktől sose látom ezt, és úgymond tetszik, hogy neked szokásod az evés. - mosolyt erőltettem az arcomra.
Ezen már kicsit hangosabban nevetett, de tetszett, hogy fel tudom dobni a hangulatát. Azt hiszem nagyon megy ez nekem. Talán pont azért, mert annyi butaságot tudok beszélni a Cullenék közelébe, hogy ők jót szórakoznak rajtam.
Egy ideig csöndben ettünk – vagyis ettem, ő csak ivott, mivel két falattól már megtelt.
Figyeltem a körülöttünk ülő embereket. Nyugodtan eszegetnek, nem is gondolva arra, hogy itt ül a közelükbe egy vámpír, aki bármikor rájuk ugorhatna, ha már nem bírja tovább. Aztán elcsodálkoztam, hogy hogy lehetek még mindig életben, főleg Greg és Piji mellett, akikkel a legtöbbet lógok, és nekik még emberi vérre is szükségük van.
- Eljössz hozzánk? - csúszott ki a kérdés a számon.
- Még szép, már vártam, hogy megkérj rá. - nevetett.
Fizettünk, majd beültünk a bogárhátúba.
- Nem baj, ha először hozzánk megyünk? Ki akarom szedni a cuccaimat.
- Persze, nem gond.
Mosollyal nyugtázta a válaszomat és már rá is lépett a gázra. Valahogy visszafele sokkal gyorsabban hajtottunk, 15 perc kellett, hogy előttük leparkoljunk.
- Nem haragszol, ha megvárlak itt kint? - kérdeztem tőle az autónak támaszkodva.
- Nem erőltetem, ha nem akarsz bejönni. Nem lesz két perc, és visszajövök.
- Okés.
Befutott az ajtón és tényleg nem kellett sokat várnom, már ki is ugrott az egyik ablakon. Nagyon gyors volt. Irreálisan.
Én eléggé megijedtem, de ő odarohant hozzám, beszállt a kocsiba és türelmetlenül várta, hogy én is beüljek mellé. Összeszedtem magam, és elmentünk hozzám.
Megálltunk előttem és mély levegőt vettem, féltem, hogyha Aaron otthon lesz, talán kicsapja a hisztit, hogy mit keres nálunk egy Cullen.
- Ha Aaron bunkó lesz, ne haragudj. - kértem.
- Aaron?
- A mostohabátyám.
- Ja, értem.
Kiszálltunk az autóból és beindultunk befelé.
Valamiért úgy éreztem, mintha tényleg az én házamat mutattam volna be.
Beléptünk a nappaliba, Jack épp meccset nézett, a boltíven túl pedig lehetett látni, hogy October főz. Aaron nem volt lent.
- Apa! - szóltam Jacknek.
- Ó, szia! - jött oda hozzánk.
- Ő Piji Cullen. Piji ő pedig az apám, Jack Crawford.
- Heló. - Piji kedvesen üdvözölte aput.
Jack visszaült meccset nézni, mi pedig átsétáltunk a konyhába. Piji olyan kecsesen mozgott, biztos voltam benne, hogy apa is megfigyelte. Elvégre hűséget fogadott Octobernek, nem vakságot. A nőnek is bemutattam Pijit, úgy láttam, hogy ők is szimpatizáltak egymással.
Felmentünk a szobámba, direkt nem mutattam be Aaronnak. Nem hinném, hogy rajongott volna érte. Piji most nézte meg jobban a szobámat.
- Szép szoba. - bólogatott elismerően.
Leültünk az ágyra, beszélgettünk néhány dologról, általában Gregről. Aztán eszembe jutott valami, amit meg akartam neki mutatni és kimentem a szobából, a fenti nappaliba. Piji követett és leült a fotelba, miközben én hűségesen keresgéltem a szekrényben.
Nyílt az ajtó és én ijedten estem ki a kacatok közül. Aaron megfagyva állt az ajtójában, gondoltam a fürdőszobába indult, de ahogy meglátta Pijit, mintha a földhöz ragasztották volna. Egymást nézték, de nem vicsorított egyik se.
- Ööö, Aaron, ő Piji Cullen.
Nem tudtam, hogy mitől nézte annyira bambán szegény lányt, de biztos voltam benne, hogy nem azért, mert meg akarja támadni. Viszont Piji se úgy nézett rá, hogy nekiugrik, hogy megtéphesse.
Szerencsére megtaláltam azt, amit kerestem: egy fényképalbumot.
- Megvan! - kiáltottam diadalmasan.
Meglöktem Pijit, hogy jöjjön már velem, de csak nehezen tudtam felszedni a fotelből.
Mikor beértünk a szobába, összefontam a karjaimat.
- Mi volt ez?