Már két hete laktam Crowleyban, amikor az újdonsült haverjaimtól egyre több történeteket hallottam. Mindezeket valószínűleg csak azért kezdték el mesélni, mert több időt töltöttem Greggel. Talán az agyukra ment a falusi élet és maguk között kitaláltak egy csomó ijesztgetős történetet, csak hogy az agyamra menjenek velük.
Egyik nap elmentem Brittanyhoz, aki talán a legnevetségesebb, de legérdekesebb történetet is mesélte nekem. A szobájában ültünk, amikor ő szóba hozta Greget. Nem beszéltem neki sokat, mire letámadott, hogy nem ismerem, ne meséljek neki semmit magamról. Eleinte nem akart válaszolni, hogy mégis miért, de csak sikerült kihúznom belőle.
–   Úgy volt, – kezdte a rémmeséjét – hogy Crowleyt sokáig még a térképen se lehetett megtalálni. Az oka az volt, hogy embertől különböző népek lakták, akik nem akarták, hogy az emberek is beköltözzenek, ezért nem is verték nagy dobra, hogy itt a hegyek között van ez a falu.
–   Mik éltek itt? - kérdeztem közbe.
–   Vérszívók. - mondta halálosan komolyan.
Magamban felnevettem, de neki ezt nem mutattam.
–    Ez most komoly? - próbáltam minél elhihetőbben beadni neki az ijedtet.
–   Állítólag a farkasok és a vámpírok megbékéltek egymással, ezért nem volt köztük háború.
–   Na lám, ilyen is van? - kérdeztem kicsit undokan.
–   Ne viccelj Bridget! Ez komoly dolog! El sem tudod képzelni, milyen veszély leselkedhet rád is.
–   Nézd Brit... attól, mert a Cullen família különösen szép, fehérbőrű és maguknak való, még nem jelenti azt, hogy vámpírok.  - nevettem – Nem kell hinni ilyen nevetséges  rémtörténeteknek! Vámpírok nem léteznek. - oktattam ki.
–   Ahogy gondolod, én szóltam. - mondta látszólag sértődötten, hogy nem hiszek neki.
Egy szőke tincset elrejtett a füle mögé, majd ujjongva pattant fel az ágyáról, hogy vett egy új rucit.
Nem akartam a korábbi dolgokról beszélni, így megkértem, hogy mutassa meg, hogy áll rajta.
Örült az érdeklődésemnek, így el is tűnt a fürdőszobába átöltözni.
Megigazítottam a fekete cicanadrágomat, majd felálltam a fotelból. A lány könyveit figyeltem, és teljesen meg is voltam lepődve, hogy vannak könyvei. Ha ránézünk, egy ruhabolond, szőke cica jut róla eszünkbe, de ő ezek ellenére mégse volt buta. Végignézegettem a könyveket, egyen megakadt a szemem, aminek a címe Legendák volt. Mikor visszatért a fürdőből, megcsodálhattam rajta a farmer szettet. Nagyon jól állt neki, csinos volt, meg is dicsértem.
Éreztem, hogy a könyv nagyon vonz, ezért elkértem tőle. Szerencsémre szívesen odaadta.
Alig bírtam rá figyelni, már annyira menni akartam haza olvasni. Jack mentett meg, hívott, hogy menjek ebédelni. Gyors elköszöntem Brittanytól és el is indultam.
Szedtem a lábaimat és eldöntöttem, hogy akármilyen hangot is hallok az erdőből, nem állok meg megnézni, hogy mi az. Még egyszer nem!
Otthon megebédeltem és fel is siettem a szobámba. Nekiugrottam a könyv olvasásának és egészen addig le se tettem, amíg October már vacsorázni nem hívott.
Épp a rakott kelkáposztából szedtem ki a leglényegesebb falatokat – vagyis a káposztát, amikor apa olyat jelentett be, amin reménykedtem, hogy rosszul hallom.
–   Holnap megyünk az erdőbe. - mondta büszkén.
Aaronnak megakadt a falat a torkán.
–   Minek?
–   Kirándulni. - mosolygott Jack.
–   De hát mi szükség van arra? - kérdezte.
–   Hogy együtt legyen a család. - szólt közbe October
Nevetni akartam, de nem akartam bunkó lenni, és a kedvet se akartam elrontani.
–   Miért pont az erdőbe? - bosszankodott Aaron.
–   Nem szereted az erdőt? - kérdeztem tőle.
Kissé zavartan, valamennyi dühvel a szemében rám nézett. Vártam, hogy megszólal, de nem mondott semmit. October megismételte a kérdésemet, hogy hátha válaszol neki a fia.
–   Én nem megyek. - jelentette ki, majd az asztalnál hagyott minket.
Apa és October szemöldöküket emelgetve néztek össze.
Nem tudták, hogy a srácnak mi baja lehet, de úgy érezték, nyomós oka van, amiért a holnapi nap nagyon kerülni akarja az erdőt.
–   Szerintem ne holnap menjünk. - mondtam végül.
Úgy vettem észre, hogy apáék helyeslően néznek rám. Befejeztem a vacsorát és kisétáltam az udvarra. Már majdnem besötétedett, és megint zajokat hallottam az erdő felől.
Helyrepofoztam magam, mielőtt elindultam volna, így szerencsésen megúsztam még egy támadást.
Akkor jutott eszembe, hogy el is felejtettem tanulmányozni a helyzetet. Mégis mióta vannak olyan hatalmas farkasok, mint egy tigris? Azért ez nem mindennapi, pláne nem Crowleyban.
És ott volt Greg. A semmiből került elő, két kezével elpusztított egy hatalmas farkast, aztán szempillantás alatt kijuttatott engem az erdőből, ráadásul észrevétlenül cetliket helyezett el a szobámban, hogy ne szóljak senkinek... Ez mégis hogy történhetett? Ennyire erős lett volna? Persze, láttam rajta, hogy nem gyenge, de azért ennyire? Ezeknek nagyon kicsi volt a valószínűsége.
De mégis van valami abban a srácban, ami valamiért megfogott, ami  nem hagyott nyugodni. Eldöntöttem, hogy még egy hasonló eset, és biztos rákérdezek, hogy mi a fene folyik itt.
–   Szép estét. - hallottam egy hangot. Megijedtem, és gyorsan megfordultam. Greg állt mögöttem, természetesen.
–   Szia. - hebegtem.
A szemei valami gyönyörűek voltak, egyszerűen megbabonáztak. Furcsállottam, hogy nem ugyanazt a sötétbarna színt láttam, sokkal inkább hasonlított a topázra, bár lehet, hogy csak a sötétedő égbolt miatt láttam így. Annyira képes volt megbabonázni, de fogalmam sem volt, hogy hogyan. Közelsége megnyugtatott.
Kérdő tekintetemre szinte azonnal felelt.
–   Csak erre jártam, gondoltam benézek hozzád, de mivel kint álltál a ház előtt, erre nem is volt szükségem. - mosolygott.
–   Értem. - feleltem zavartan.
–   Amikor veled beszélek, mindig olyan furán viselkedsz. - nézett rám értetlenkedve.
–   Hát csak meglep...
–   Miért?
–   A testvéreiddel nagyon elvagytok, és furcsa, hogy te beszélsz velem. - mondtam őszintén.
–   Aha. - dörmögte az orra alatt.
Vártam, hogy mondjon valami mást is, de ő nem szólalt meg. Én se akartam semmit mondani, csak csodáltam a szépségét, nem mindennap látni ilyen helyes férfit. A vérrel telt ajkai elütöttek a hófehér bőrétől, amitől állandóan megborzongtam.
–   Valami baj van? - nézett rám lepetten.
–   Ömm... nem, nincs semmi. - dadogtam.
–   Nem úgy látom.
–   Tényleg  nincs semmi csak...
–   Csak?
–   Olyan fura vagy. - vetettem oda, mire láthatóan meghökkent.
–   Ezt nem értem. - rázta a fejét.
–   Amikor Crowleyba jöttem, találkoztunk az erdőben. Egy tigrisnagyságú farkast megöltél a puszta kezeiddel, a semmiből kerültél elő és másodpercek alatt kijuttattál az erdőből. Ezt mégis hogy csináltad? - dőltek belőlem a szavak.
–   Hát ez csak egy kis erősítő szer hatása. - felelte, de nem volt határozott.
A fejemet ráztam jelezve, hogy nem hiszem el, amit mond.
Mélyen a szemeimbe nézett, amitől majd' elolvadtam. A szél fújni kezdett és a nyakamból előre fújta a hajamat. Greg megtorpant, a szemei kikerekedtek és elfordult tőlem.
–   Ne haragudj, most mennem kell. Majd beszélünk. - mondta majd elsétált.
Nem értettem, hogy mi jött rá, de nem kiabáltam utána. Tudtam, hogy nem mondott igazat és eldöntöttem, hogy nem szállok le róla. Csak azért is én megtudom! Eldöntöttem. Bementem a házba és néhány óra múlva alvással pihentettem az agyam.

Másnap úgy döntöttem, hogy egyedül kimegyek az erdőbe. Tudni akartam mindenáron, hogy mi volt tegnap a baja a mostohatesómnak és továbbra is tudni akartam, hogy mit titkolt előlem Greg.
Felvettem egy piros nadrágot, amiben könnyű mozogni. Nem akartam sokat bajlódni az öltözéssel, így gyors felkaptam magamra egy-két cuccot, a hátitáskámba tettem egy füzetet és tollat, valamennyi enni és innivalót, valamint egy esőkabátot. Eléggé el volt borulva, nem volt kedvem megázni, de nem akartam áttenni másik napra a kutatást. Apának azt mondtam, hogy elugrok Vanessához, majd estefele jövök, és 5 perc múlva már az erdőben császkáltam.
Eldöntöttem, hogy minden fontos vagy különös dolgot feljegyzek magamnak, először is az első estén történteket írtam le néhány gondolatban. Meg is kerestem azt a helyet, de nem találtam szinte semmit. A farkas már sehol nem volt, és a helyet is el akartam hagyni, mivel semmit nem vettem észre. Aztán valami megcsillant a fűben. Közelebb hajoltam hozzá – egy ezüst nyaklánc volt.
Egy medál volt még rajta, mintha valami ezüstfog lenne. Felvettem, mert nagyon tetszett és a nyakamba akasztottam. Írtam róla néhány megjegyzést a füzetbe, majd tovább indultam.
Elértem egy kis patakhoz, ott a parton leültem egy kicsit pihenni. Ettem néhány falatot és felbontottam az ásványvizes üvegemet is. A patak vize szokatlanul tiszta volt, de nekem tetszett, láttam az alját, ami fontos volt a számomra. Jobb kezemmel belenyúltam a vízbe. A hideg azonnal átjárta a kezemet. Olyan érzésem támadt, mintha drogos lettem volna és épp egy szer hatására kábultam volna be. Ezt pedig csak a hideg víz tette velem. Nem éreztem, hogy fújt volna a szél, mégis susogást hallottam a fák közül.
–   Hahó! - szólaltam meg, bár kissé hülyének éreztem magam, amiért az erdőben egymagam kiabálok.
Mintha egy kis üldözési mániám lenne... biztos mindenki engem akar követni és megölni.
Itt egy kicsit megborzongtam. Mégis ki akarna megölni? Butaságokat gondoltam.
Azonban újra hallottam a zajt a fák közül. Ha tényleg követett valaki, nagyon nem ment neki a rejtőzködés.
–   Van ott valaki? - kérdeztem, de nem kaptam választ.
A patak túloldalára néztem, kicsit hátat fordítva azon részének, ahol én tartózkodtam. Arra se láttam semmit, sőt még nyugodtabb hely volt, ezért visszafordítottam a fejem.
Sikítani akartam, de annyira megijedtem, hogy még ez se ment. Pedig csak Aaron volt az. A hűs idő ellenére nem volt rajta más, csak egy farmernadrág, egy póló és rajta egy kapucnis felső. Nem is értettem, hogy hogy nem fázik ilyen lezser öltözetben.
–   Tudtommal ma rohadtul nem akartál kijönni az erdőbe! - mérgelődtem, miután összeszedtem magam és a gondolataimat.
–   Jól gondoltad. Nem akartam. De láttam, hogy te kijössz, és úgy döntöttem, nem hagyhatom, hogy egyedül bóklássz az erdőben.
–   Mégis mitől kellene félnem? - kérdeztem.
–   Sok mindentől, hidd el nekem. Jobb is ha nem tudsz róla. - mondta.
A nyakamban lévő láncot észrevette. Megtorpant, aggódás ült ki az arcára és mintha elszomorodott volna.
–   Honnan van ez? - kérdezte, miközben megfogta.
–   Itt találtam az erdőben. Miért?
–   Mikor találtad?
–   Ma. Ajj Aaron, mégis miért?
–   Történt valami, amiről tudnom kellene? - komolyan a szemeimbe nézett.
–   Nem válaszolsz a kérdésemre! - vetettem oda dühösen.
–   Ha elmondod, amit tudsz, elmondom, hogy miért kérdem. - felelte egyszerűen.
Egy kicsit agyaltam, hogy mégis elmondjam e neki, mi történt első nap.
Aztán eszembe jutott Greg, és hogy azt mondta, ne szóljak senkinek semmiről. Valamiért azt éreztem, hogy inkább falazzak Gregnek.
–   Na? - kérdezett türelmetlenül.
Úgy döntöttem kitálalok...
–   Amikor első nap idejöttem, a sétából visszatérve hangokat hallottam innen, az erdőből. – kezdtem – Akaratom ellenére mégis bejöttem ide és azt vettem észre, hogy egy hatalmas, tigris nagyságú farkas üldöz. – mintha félelmet vettem volna észre a tekintetéből – Elbújtam egy nagy fa mögé, de mégis megtalált. Vicsorgott rám, úgy láttam, hogy meg akar támadni, de...
–   De?
–   Mögöttem állt egy férfi, és megölte a farkast.
Határozottan kikerekedtek a szemei. Értetlenkedve fürkésztem a pillantásait, de ő elkapta tekintetét. Láttam, hogy könnyezik, de nem értettem, hogy miért. Majdnem megölt a farkas, ha nincs ott Greg, akkor már nem élnék. Ő mégis szomorú.
–   Ki ölte meg? - kérdezte.
–   Nem tudom, egy férfi.
–   Greg Cullan?
–   Nem, dehogy! Hogy ölte volna meg Greg a farkast? Valami vadász volt! - hazudtam, de úgy láttam, elhitte amit mondtam neki.
–   Aha.
Még mindig olyan furcsa volt. A nyakláncomra nézett és szinte láttam rajta, hogy magának szeretné. Nem akartam azonnal neki adni. Magamnál akartam tartani, mert le szerettem volna tesztelni, hogy mit reagál Greg, ha meglátja a nyakláncot.
–   Nem válaszoltál a kérdésemre.
–   Mit kérdeztél? - tekintetét nem emelte rám.
–   Hogy miért fontos neked ez a nyaklánc?
Gondolkodott. Tudtam, hogy hazudni fog, de úgy voltam vele, hogy egyelőre nem faggatom... annyira.
–   Csak... olyan gyönyörű. - mondta, miközben még mindig bámulta.
Ha nem tudtam volna, hogy hazudni készül, tényleg az lett volna az első gondolatom, hogy csodálja és ezért érdekli a dolog.
Bólintottam. Még mindig ott állt, mintha várt volna valamire.
–   Gyere haza. - nyögte ki.
–   Miért?
–   Veszélyben vagy nem érted? - kiabálni kezdett. - Húzd el a csíkot! Gyere!
Megijedtem tőle és vele tartottam. Hamar hazaértünk, ugyanis amikor lassítani kezdtem megfogta a karomat és szinte hazáig rángatott. A ház előtt gorombán és komolyan fordult felém.
–   Egy szót se anyáéknak! És ne menj még egyszer az erdőbe! - hangjában düh és bánat keveredett.
Nem szóltam semmit csak ott hagytam. Nem éreztem, hogy értelme lenne leállni vele veszekedni.

Másnap a suliban a nyakamban hordtam a láncot. Volt matek óránk, így biztos voltam benne, hogy fogok találkozni Greggel. Már alig vártam a reakcióját.  Amikor bementem a terembe, egy ventilátor felkavarta a levegőt és az illatomat szállította a teremben lévők felé.
Greg az arcához kapott. Szeméből felváltva olvastam ki szomorúságot, dühöt és némi vadságot. Kellemetlenül éreztem magam e miatt, mert én úgy éreztem, hogy nagyon jó illattal töltött el a parfümöm. Lassan odasétáltam hozzá, felkészülve minden reakcióra. Óvatosan megszagoltam a ruhámat: jó illata volt. Mégis mit érezhetett Greg?
Leültem mellé és direkt figyeltem.
–   Jó reggelt. - mosolyogtam.
–   Neked is. - suttogta.
Hangja megerőltetett volt és óvatos. Úgy viselkedett, mintha valami fájt volna neki és nem akarná kiadni magából a fájdalmat.
A tollamat forgattam a kezemben, ami leesett a földre. Greg felé fordultam, így meglátta a nyakláncomat.
–   Hát ez honnan van? - kérdezett.
Hangneme megváltozott, de az óvatosságot még mindig észrevettem benne.
–   A nyaklánc?
–   Igen.
–   Az erdőben találtam.
–   Hol?
–   Ahol megmentettél. - suttogtam.
Szemei kikerekedtek.
–   Mit kerestél te ott?
–   Válaszokat a kérdéseimre.
Kinézett az ablakon. Úgy láttam, mintha kissé reszketne a keze.
–   Valami baj van? - kérdeztem.
–   Dehogy, semmi. - felelte szinte rögtön és egy kevés mosolyt megengedett az ajkainak.
Bólintottam, de nem hittem neki. Annyira látszott rajta, hogy valami zavarja.
–   Nem tudod, mi ez a medál rajta?
Rám nézett. Azt hittem, elolvadok a tekintetétől. Egyszerűen valami hihetetlen szép ember. Ilyen szépet nem lehet csinálni, ez lehetetlenség! Annyira vakított a fehér bőre, a sötét szemei. Az ajkairól nem is beszélve – megbolondított.
Sötét szemei? A múltkor olyanok voltak, mint a topáz. Egyszer sötétbarna, egyszer meg inkább arany? Hogyhogy? Csak nekem kápráztak a szemeim? Lehet, hogy meg kellene látogatom valamikor a szemorvost. Vagy jobb lett volna egy pszichológushoz elmennem? Ha így haladok, valamelyiket fel kell keresnem. - gondoltam magamban.
–   Farkasfog. - mondta azonnal.
–   Aha. - bólogattam. - Honnan tudod?
–   Ha tudom, az a baj, ha nem tudom, az a baj? - kérdezte immár mosolyogva.
–   Nem. - nevettem, viszont a csengő hangja megzavart.
Utáltam a matekot mindig is, bár már jobban szeretem, elvégre Greg mellett ülhettem.
A délelőtt szerencsére gyorsan eltelt, matek után szinte azt vettem észre, hogy már az ebédlőben vagyunk. Megint a Cullen családot figyeltem.
Egyszerűen annyira tökéletesek, hogy az már zavarba ejtő. A két lányt néztem. Jennifernek hosszú, egyenes fekete haja volt, szőke tincsekkel. Olyan jól állt neki, mintha valami rocksztár lett volna. Nagyon jól nézett ki. Aztán ott ült mellette a másik csaj, Piji. Na ő valami hihetetlen volt tényleg. Egyrészt rohadt jól állt a sötétbarna, szinte fekete hajában a kék csíkok, másrészt elképesztően szép volt. Úgy nézett ki, mint egy törékeny porcelánbaba, de a többiek elmondása alapján teljesen más jellegű volt. Aztán jobban szemügyre vettem Markot. Sose utáltam a szőke hajú srácokat, de ő valahogy a szőkék királya volt az én szemeimben. Barna szeme vonzó volt, idegesítően jóképű egy srác.
És akkor elérkeztünk Greghez. Na ház rá annyit tudtam mondani, hogy hibátlan. Őrülten helyes, okos, és annyira különleges. Teljesen más mint a hétköznapi tinik – bár az egész Cullen család más volt. Leültünk a szokásos asztalunkhoz, akkor zavart meg Vanessa a gondolkodásban.
–   Annyira nézed őket, hogy kiesik a szemed.
–   Nem igaz! - feleltem.
–   Dehogynem. - nesze, még Adam is beleszólt.
–   Nem bámulom őket csak... olyan érdekesek.
Megint Cullenékre néztem. Greg jót szórakozott valamin.
Piji felém fordította a fejét és kedvesen mosolygott. Próbáltam viszonozni, de zavarba jöttem.
Legszívesebben pofon vágtam volna magam... Egy nő zavarba hozott! Hát ilyen nincs!
Egy magas, fehér hajú férfi lépett be az ebédlőbe és Jenniferékhez sétált.
–   Ő Brandon Cullen. - súgta nekem Brittany.
A férfi hirtelen felkapta a fejét és körbe nézett. Mintha hallotta volna, hogy róla beszélünk és minket keresne, hogy tudja, kinél van épp témában.

Délután nagyban sétáltam haza, miközben zenét hallgattam. A fülhallgató a fülemben volt, így nem hallottam a külső zajokat. Épp sétáltam volna át  a zebrán, amikor Greg jelent meg előttem. Csak annyit fogtam fel az egészből, hogy  behorpasztotta egy busznak az orrát. Hogy került oda egy busz? Miért nem vettem észre? De a legfontosabb kérdés: mit keresett ott Greg? Olyan gyorsan történt az egész, hogy lepörgettem még egyszer magam előtt az eseményeket.
- Rálépek a zebrára – Greg megjelenik előttem – maga mögé ránt – megállítja és behorpassza kezével a busz elejét.
Valahogy képtelenségnek tűnt az egész, mégis megtörtént. A srác megfordult és a szemeimbe nézett.
–   Jól vagy? - kérdezte aggódva.
–   Aham. - alig bírtam kinyögni.
Gregory elfutott a helyszínről. Néhány járókelő odatrappolt hozzám, kérdezgettek, hogy mi történt, de nem akartam bemesélni nekik, hogy egy ismerősöm megállította a kezeivel a buszt, hogy ne üssön el. Kicsit hülyének néztek volna. Minden esetre hívták a mentőket és be kellett mennem a kórházba.
Egy ágyon ültem, amikor apa megérkezett. Ideges volt, hogy mi történt, de nyugtattam, hogy semmi bajom nincsen. Az orvos Brandon Cullen volt, épp akkor lépett be az ajtón, amikor Jacket már sikeresen lenyugtattam.
Megvizsgált, majd megerősítette a véleményemet, miként teljesen jól vagyok, bár ő hozzátette, hogy stressz felléphet.
–   Ha nem lett volna ott Greg, azt hiszem több bajom is lenne. - mondtam.
–   Greg? - kérdezte Jack.
–   Gregory, a fiam. - mosolygott kedvesen Brandon.
–   Elrántott a busz elől, pedig nem is volt ott mellettem.
–   Szerencsés lány vagy. - jelentette ki az orvos.
Elköszönt tőlünk, majd otthagyott minket. Jack törte meg a csendet.
–   Menjünk.
Beültünk a kocsiba. Aznap az egész család – persze Aaronon kívül – kérdezgették, hogy jól vagyok e, kell e valami, szükségem van e valamire. Mikor már nagyon meguntam, csak kedvesen mosolyogtam, és azt mondtam, hogy csak csendre és egyedüllétre van szükségem.
Az ágyamon feküdtem és próbáltam rendezni a gondolataimat. De még rosszabbul ment, mintha egy kémiai egyenletet kellett volna rendeznem.
Greg rettentő különös, de szerintem csak képezte magát. Egyszerűen gyors és erős. Ezt sok sok futással és kitartó edzéssel el lehet érni. De hogy megállítson és behorpasszon egy buszt? Ahhoz már tényleg irreális erő kell. Eszembe jutottak azok a hülye sztorik, amiket a haverjaim meséltek, de nem vettem komolyan, hogy ezzel foglalkoznom kellene.
Bekapcsoltam a számítógépet, amit újonnan, csak nekem vettek apuék és már rá is kerestem a témára: vámpír.
Kijött egy csomó találat, de a legtöbb Drakula grófról szólt. Magam sem értettem, hogy miért keresek ilyen nem létező dolgok után, mégsem adtam fel. A szokásos dolgokat olvastam, hogy fehér bőrük hideg, gyorsak, erősek. De ezektől a találatoktól még nem éreztem, hogy bármi okom lehetne gyanakodni. Nevetségesen éreztem magam, elvégre nem a legésszerűbb arra gondolni, hogy a matek padtársam egy mesebeli lény.
Kinéztem az ablakon, és egy kocsit láttam leparkolni előttünk. Két hosszú hajú férfi szállt ki a kocsiból, az egyik maximum 16 éves lehet, a másik 50 körüli, biztosan az apja.
Jack kiment hozzájuk, úgy láttam jó barátok lehetnek az öregebb férfival.
October lehívott. Gondoltam be akartak mutatni nekik.
Lesiettem a lépcsőn, Aaron már vidáman elvolt a sráccal. Biztos voltam benne, hogy már egy jó ideje ismerik egymást.
–   Fiúk, ez a csodaszép lány itt a lányom, Bridget. - mondta Jack. - Kicsim ők Joe és a fia, Kyle.
–   Heló. - köszöntem.
Joe kezet fogott velem, Kyle csak integetett. Úgy vettem észre, hogy ő is a nyakláncomat figyelte, de Aaron megbökte a könyökével. Elvette a tekintetét rólam, majd mivel October hívott mindenkit vacsorázni, elindult a konyha felé.
Nem sokat beszéltem vacsora közben, inkább csak azt hallgattam, amit apa és Joe beszélgetnek.
Néha összenéztünk Kyleval, ami zavarba ejtett, főleg, hogy sokat vettem észre, hogy összenézés előtt a nyakláncot nézte.
–   Na és hogy tetszik Crowley? - kérdezte tőlem Joe.
–   Hú, hát egész tűrhető. - próbáltam mosolyogni.
–   Nem zavar ez a sok eső?
–   Szeretem az esőt. - feleltem.
–   És az iskola hogy tetszik?
–   Az is jó, már első nap bevett egy társaság.
Joe kedvesen mosolygott, látszólag szimpatikus voltam a számára. Ám ő is észrevette a nyakláncomat és már kezdtem rosszul éreztem magam, hogy az asztalnál már három ember is figyeli. Nem bírtam tovább, rákérdeztem.
–   Miért olyan különleges ez a nyaklánc?
Joe, Kyle és Aaron összenéztek.
–   Egy ezüst farkasfog hogyne lenne különleges? - kérdezte Kyle.
–   Nem értem. - feleltem.
-   A legendák szerint a farkasokat ezüsttel lehet megölni. Ez mégis egy farkasfog. Csak úgy... különleges. - mondta Aaron. - Na és jobban vagy?
A válasza nem elégített ki, a kérdése pedig megzavart.
–   Ömm... igen.
–   Mert mi történt? - kérdezte Joe.
Nagy levegőt vettem, jobb lett volna ha nem is szólalok meg a vacsoránál.
–   Majdnem elcsapott egy busz.
A vendégek meghökkentek. Nem éppen erre a válaszra számítottak.
–   De túléltem.
–   Hogyan?
–   Egy osztálytársam épp arra járt és észrevette a busz közeledését, időben elrántott.
–   Ki volt az? - kérdezte Aaron.
–   Greg. Gregory Cullen.
A három furcsa ember mintha ijedten néztek volna rám. Szemeik kikerekedtek, már abszolút kikeltem magamból. Épp, hogy vissza bírtam fogni magam.
–   Ismered Cullent? - kérdezte Kyle.
–   Igen, egy idősek vagyunk, matekon padtársam. - feleltem.
Úgy láttam, mintha elmosolyodtak volna.
Ez az este túl sok volt nekem, inkább befejeztem az evést és visszamentem a szobámba.
Egy kicsit elkezdtem káromkodni magamban – bár sose szerettem. Annyira felbosszantott az a néhány dolog, amit a vacsoránál hallottam és láttam, hogy nem tudtam máshogy levezetni a dühömet.
Rám jött anyu hiányérzete. Teljesen összetörtem, annyira jó lett volna valakivel megbeszélni az aggodalmaimat, gondolataimat. De senki nem volt, akivel úgy beszélgethettem volna, gátlások nélkül. Lecsuktam a villanyt és beültem az egyik sarokba. Úgy éreztem, kezdek egy kis depresszióba esni. Csak az ablakon világított be az utca fénye, de még jobb lett volna, ha teljesen besötétedett volna a szobám. Akarva-akaratlanul sírni kezdtem. Mint a patak vize, úgy folytak a könnyek a szemeimből. Reszkettem a sírástól, felhúztam a térdeimet és átöleltem a lábaimat.
–   Miért hagytál itt anyu? Szükségem lenne rád!