Anyám mindig is a legközelebb állt a szívemhez. Nagyon szerettem őt és rettentően összetörtem, amikor az orvosok közölték velem, hogy a műtét közben komplikáció lépett fel és édesanyám eltávozott. Utána nem is emlékszem, hogy mi történt, talán elájulhattam a bánattól. Nekem kellett eltemetnem és fogalmam se volt, hogy mihez kezdek nélküle. Mivel kiskorú voltam, nem maradhattam egyedül, így apámhoz kellett költöznöm. Ő egy hegyvidéki faluban lakott, Crowleyban az új feleségével és fiával.
Nem tudtam, hogy mi vár ott rám, hogy befogadnak e, vagy hogy jobb lesz e egyáltalán nekem.
Anya nagyon hiányzott, az ő halálával egy részt kitéptek a szívemből. Viszont költöznöm kellett, az új tanévet az ottani iskolában kellett elkezdenem.
 Akkor lettem tizenegyedik osztályos és kíváncsi voltam, hogy Crowleyban milyenek a 17 éves diákok. Felszálltam a vonatra, gondoltam, hogy hallgatok egy kis zenét, de mivel álmos voltam, nem mertem megpróbálkozni vele. Féltem, hogy elalszom, és túlutazok.
A vonat egészen Mansonig vitt engem, ott kellett leszállnom.
Apám, Jack Crawford már várt az állomáson. Nagy levegőt vettem, elvégre már évek óta nem láttam az apámat. El is felejtettem, hogy hogy néz ki. Ő viszont nem felejtett el és hangosan kiáltott rám:
–     Bridget! Itt vagyok!
Felé fordítottam a fejemet. Ahhoz képest, hogy túl volt már a negyvenen, még jól nézett ki.
–     Szia apa. - köszöntem neki halkan.
–     A kocsi kint van, add a cuccaidat. - mondta.
Átadtam neki két nehezebb táskát, a többit vittem volna én, de erősködött, hogy legalább még egyet adjak oda neki. Hát ha ennyire szeretné...
Majdnem megőrültem, amikor megláttam az autóját. Egy csodaszép, fekete Range Rover. Egyszerűen imádom! Bepakoltunk a csomagtartóba és beültem mellé az anyós ülésre.
–  Nézd kicsim, tudom, hogy nehéz lesz neked, szóval ha bármi problémád van és szeretnél róla beszélni, meghallgatlak. - mondta apa látszólag őszintén.
Nem tudtam mit mondani rá, ezért csak bólintottam. A szívemet általában nem férfiaknak öntöm ki, szóval nem volt valószínű, hogy hozzá fogok fordulni.
15 perc autókázás után megérkeztünk Crowleyba.
–   Hányan laknak itt? - kérdeztem tőle.
–   Maximum ötezren. - felelte szinte azonnal.
A falut hatalmas hegyek vették körbe, így tökéletesen védték a napfénytől. Pazar – gondoltam.
Én szerettem sötétséget, szerettem, ha esett az eső.
–   Megérkeztünk. - szólt rám apa, így kizökkentett a gondolatmenetből.
Kiszálltam az autóból és végigmértem a házat.
Hatalmas, már kívülről is látszott, hogy legalább három hálószobája volt. Látszott rajta, hogy apa jó vállalkozásba kezdett. Nem szűkölködött semmiben sem. Szinte ütött róla a kényelem.
Bevittük a csomagokat. A bejárattól nem messze letettem őket, mivel apu megkért rá, hogy álljak meg egy kicsit, mielőtt kicsomagolok.
–   Aaron! October! - kiabált.
October – mint kiderült kb. három másodperccel később, apa felesége. Szép nő volt. A haja vállig ért, és szőkén hullámzott. Kedvesen mosolygott rám, látszólag nem zavarta a jelenlétem.
–   Bridget, ő a feleségem, October! October ő a lányom, Bridget. - mutatott be minket egymásnak.
Próbáltam egy kicsit mosolyogni, úgy köszöntem neki egy hellót, ő viszont odajött és átölelt.
Kedves gesztus, gondoltam magamban.
Néhány másodperccel később egy barna hajú, nagyon magas, látszólag idősebb srác trappolt le a lépcsőn.
–   Aaron, ő a lányom, Bridget. - szólt a srácnak.
Ő odajött, kezet fogott velem, de nem láttam rajta, hogy ő is annyira örülne nekem, mint October.
Annyira nem is zavart, segített nekem felvinni a bőröndjeimet és megmutatta a szobámat.
–   Mint látod, két fürdőszobánk van, egy lent, egy pedig itt, fent, szóval kénytelenek vagyunk osztozni rajta. - mondta Aaron.
–   Rendben van. - bólogattam.
–   Nem vagy az a bőbeszédű csaj. - méregetett.
–   Ha nincs mit mondanom, nem beszélek sokat. - feleltem.
A srác sarkon fordult és egyedül hagyott az újdonsült szobámban. A szekrény megtelt a ruháimmal, már éreztem, hogy feltűnést fogok kelteni. Imádtam a színes dolgokat, szerettem vidám színekbe öltözködni. A régi lakóhelyemen kb. hatvan ezren laktak, így ez senkit nem zavart. De máris éreztem, hogy öt ezer ember fog utánam fordulni, és azon agyalnak majd, hogy megőrültem.
Apa szólt, így lementem a konyhába. October főzött valami finomságot, és ahogy később kiderült, tényleg nagyon finom volt. Mikor megettem, illedelmesen megköszöntem, majd kezet mostam és ittam egy pohár vizet.
Az asztalnál ülők érdekesen néztek rám, kicsit zavarba jöttem.
–   Valami baj van? - kérdeztem.
–   Nem dehogyis... Csak evés után vizet iszol? - kérdezte October.
–   Ez baj?
–   Nem, csak szokatlan. - mosolygott a nő.
Zavartan nevettem.
–   Apa szétnézhetek a faluban? - kérdeztem.
Bólogatott, hogy igen, ezért még gyors felugrottam a szobámba átöltözni.
Felvettem egy zöld pólót, rá húztam egy narancssárga, ujjatlan topot és egy virágos térdig érő, bő szoknyát is magamra vettem. Hogy megkoronázzam a dolgot (szó szerint) egy kis koronát tettem a hajamba, ami egyébként hajráf volt, de tök jól nézett ki, nagyon szerettem.
Tornacipőt vettem fel és elindultam. Lent még az asztalnál beszélgetett Jack és October.
Amikor észrevettek, kacarászni kezdtek.
–   Remélem megszoktad a nevetést, mert itt sokat fogod hallani. - mosolygott apám.
–   Nem igazán szoktam meg, ahonnan én jöttem ott ez senkit nem zavart. - feleltem őszintén. - Majd jövök!
Kiléptem az ajtón és elindultam.
Az utcában nem találkoztam senkivel, de amikor a falu központja felé fordultam, már másabb volt a helyzet. Jöttek ki emberek a boltból, sétáltak a járdákon, ment egy-két autó.
Már szeptember volt, így másnap már tudtam, hogy mennem kell nekem is suliba. Nem voltam oda érte, de hát muszáj volt. Kezdett besötétedni, amikor visszafordultam. Egyre több mosolygó, vagy éppen értetlen arccal találkoztam, de én csak köszöntem és mosolyogtam. Meg akartam mutatni, hogy engem véletlenül se zavar, hogy furcsálják a stílusomat.
Amikor visszafordultam volna a mi utcánkra – mivel fél órás kóválygás után csak megtaláltam – valami zajt hallottam az erdőből. Megfordultam és füleltem. Nem volt kedvem este, egyedül bemennem a sötét erdőbe, ezért csak hallgatóztam. Megint hallottam a zajt és erősen koncentráltam a forrásától. Közelebb mentem az erdőhöz és egyre hangosabban hallottam a neszt. Egy idő után azt vettem észre, hogy az erdőben vagyok.
–   Én teljesen megőrültem! - sziszegtem halkan, nehogy valaki észrevegye, hogy ott vagyok.
Túl sok horrorfilmet nézek. - állapítottam meg.
Ki akartam menni az útra, de valami ott az út előtt gyorsan elfutott. Megijedtem és hirtelen az erdő mélye felé kapkodtam a lábaimat. Hallottam, hogy az a valami engem követ.
Futás közben sírni kezdtem, féltem, hogy ez volt az utolsó napom.
Leültem egy hatalmas fa törzséhez és kapkodtam a levegőt. Nem akartam, hogy az a valami meghallja, hogy ott vagyok, ezért gyorsan lenyugtattam magamat.
Oldalra néztem, nem láttam semmit. A törzs másik oldalához fordultam és ott kukucskáltam ki.
Ijedtségemre egy farkassal szemeztem. Ott ült mellettem, fenyegetően vicsorított rám én pedig reagáltam: sikítottam egyet.
A farkas nekem akart ugrani, de hirtelen megállt. Még jobban vicsorított, mire én óvatosan megfordultam.
Egy férfi állt mögöttem. Nagy kő esett le a szívemről. Miközben szemeim cikáztak a farkas és a férfi között, arra gondoltam, hogy egy vadász, szépen lelövi a farkast és megment engem. Valahogy így is történt, legalábbis ha a megmentésre gondolunk.
A férfi nekiugrott a farkasnak. Akkor vettem jobban figyelembe, hogy ez a farkas nem kutya nagyságú volt, hanem sokkal nagyobb. Inkább mint egy tigris. A férfi puszta kézzel harcolt az állat ellen, én pedig majd' hülyét kaptam. Egyszerűen mozdulni sem tudtam, földbe gyökerezett a lábam.  Az ismeretlen ugyanis eltörte a farkas nyakát a tulajdon két kezével.
Lihegett, nagyon elfáradt, majd rám nézett.
–   Egy sötét erdő nem a legbiztonságosabb egy törékeny virágnak. - mondta.
Hirtelen ott állt mellettem, felkapott és a következő pillanatban már azt láttam, hogy a házunk előtt állunk. Komolyan nézett rám.
–   Tartsd a szádat! - mondta.
Egy kicsit farkasszemet néztünk egymással, majd az ajtó nyitódásra megfordultam, Jack állt ott. Integettem neki. Amikor megfordultam, majdnem lementem hídba.
A férfi eltűnt...

Este megfürödtem. A zuhany alatt próbáltam összeszedni a gondolataimat, de nem jártam sikerrel. Kiszálltam a zuhany alól, megtörölköztem, majd visszacsoszogtam a szobámba. Az ágyamon egy papírt találtam, pedig mielőtt elmentem fürdeni, még semmi nem volt ott. Szétnyitottam a papírt és elolvastam az üzenetet:
             „Ne szólj senkinek arról, amit ma láttál!”
Azonnal az erdőben történtekre gondoltam. Megborzongtam a látottaktól. Nem tudtam kiverni a képeket a fejemből. Na és hogy juthatott be ide az a férfi?
Meg kellett tudnom, hogy járt e valaki a házban.
Bekopogtam Aaronhoz. Mivel szólt, hogy bemehetek, kinyitottam az ajtót.
–   Ömm... Aaron, volt itt valaki, ameddig én fürödtem?
Értetlenkedve nézett rám.
–   Nem... Miért?
–   Csak úgy, mintha járkálást hallottam volna.
A srác bólintott, én meg kimentem a szobából. Visszamentem és megint egy cetlit találtam az ágyamon.
                „Ne kérdezősködj!”
Itt már tényleg megijedtem. Bezártam az ablakot, az ajtót, elhúztam a függönyt és beugrottam a takaró alá. Nem tudtam könnyen elaludni, éjfél után még néztem az időt. Aztán sikeresen elnyomott az álom.

Reggel álmosan ébredtem. Kinyitottam az ablakot és hát nem láttam mást, csak hegyeket és fákat. Éreztem, hogy kissé hűvös idő van, ezért felvettem egy törökös lila nadrágot, egy lila felsőt és előkotortam a kedvenc zöld kabátkámat. Egy lilás-fekete balettcipőt is felvettem, majd megfésülködtem. Nem szoktam sokat sminkelni, csak alapozok és kifestem a szempilláimat, így ezzel is hamar elkészültem.
Felkaptam a táskám és lesétáltam reggelizni.
–   Aaron nem jár suliba? - kérdeztem Octobertől.
–   Nem, a fiam már dolgozik egy ideje. - felelte a nő, miközben mosolyogva narancslevet öntött nekem egy pohárba és az asztalra tette.
Bólogattam, majd beleharaptam a pirítósba.
Jack kedvesen felajánlotta, hogy elvisz a suliba, amit elfogadtam, mert semmi kedvem nem volt sétálni. Főleg meg nem ott az erdő előtt. Egyébként az utat se jegyeztem meg.
Nem is volt messze az iskola a lakásunktól, így öt perc alatt odaértünk.
Apa még ellátott néhány tanáccsal, pedig teljesen felesleges volt, elvégre jártam már máshol is középiskolába de úgy vettem észre, őt ez nem zavarta különösebben.
Mikor végre megszabadultam tőle, már csak tíz perc volt csengőig.
–   Apa had menjek már, még be kell mennem az irodába és mindjárt becsöngetnek. - könyörögtem.
Kinyitotta nekem az ajtót, én pedig köszöntem és már siettem is a titkárságra.
Kaptam egy órarendet meg egy iskolatérképet és már kerestem is az első órám tantermét.
Valahogy nagyon nem örültem. Miért kell matekkal kezdeni a napot? Teljesen lehangolt.
Úgy vettem észre, hogy feltűnő ember vagyok, legalábbis száz meg kettő szem rám tapadt.
Egy csaj beállt mellém, széles mosollyal az arcán.
–   Szia! Te vagy Bridget Crawford?
Hirtelen alig bírtam megszólalni.
–   Igen.
–   Én  Vanessa Groban vagyok, de csak Nessa. - mosolygott. - Milyen órád lesz?
–   Matek...
–   Nem szereted, igaz? - nevetett.
–   Épp elméjű ember nem szereti. - feleltem, miközben próbáltam egy óvatos mosolyt megengedni magamnak.
A lány nagyot nevetett a mondatomon. Nem igazán értettem, hogy mi volt rajta olyan vicces, de örültem, hogy neki tetszett.
–   Nekem irodalmam lesz, de azért elkísérlek a matek teremig. - mondta segítőkészen.
–   Köszi. - hálálkodtam.
Egészen a teremig elkísért, majd megígérte, hogy óra után ott fog várni. Örültem neki, hogy máris volt, aki velem foglalkozott.
Beléptem a terembe és szinte azonnal vonzottam a szemeket magamra. Odamentem a tanárhoz, aki bár komolynak látszott, mégis kedvesen fogadott.
Bemutatott a többieknek majd megkért, hogy foglaljak helyet az üres padban. Hálálkodtam, hogy nincs padtársam, de az örömöm nem tartott sokáig.
Egy srác lépett be az ajtón. Magas, átlagos testalkatú, de nagyon izmos srác, valami hihetetlen szép volt.
Rövid, világosbarna haja volt, fehér bőre és gyönyörű sötétbarna szemei. Azonnal felismertem: Ő volt, aki megmentett engem a farkastól! Ő is felismert engem és valami idegességet és némi dühöt vettem észre a tekintetében. Azonnal a tanárhoz lépett. Bár nem hallottam, hogy mit beszélnek, de láttam rajta, hogy erősen győzködi a tanárt. Szinte éreztem, hogy miattam teszi. Kezdtem kicsit rosszul is érezni magamat e miatt. Fehér, kemény arca megerősödött, miközben érvelt a tanárnak.
A tanár végül mérgesen a helyére küldte, mire a srác is helyet foglalt mellettem.
Elhúzódott tőlem, nem mutatkozott be, egy szót sem szólt.
Azt hittem, hogy sose lesz vége az órának. A srác pillantását állandóan az arcomon éreztem, szinte rám tapadt a tekintete. Beleremegtem, szinte reszkettem mellette. Óvatosan ránéztem és láttam, hogy ő is néz engem. Szinte szikrázott köztünk a levegő, azt hittem, hogy elektromos töltések szabadultak fel és mindjárt robbanni fognak. Szerencsére hamar kicsöngettek, és ő el is tűnt a teremből. Olyan gyorsan állt fel mellőlem és tűnt el, hogy még rosszallásomat se tudtam kinyilvánítani neki.
Felháborodva tekintettem utána, de mikor megláttam Nessát, próbáltam nyugodtan viselkedni.
–   Na milyen volt az első matek óra itt? - kérdezte mosolyogva.
–   Túlélhető. - mondtam, mire ő hitetlenkedve nézett. - Na jó, borzalmas.
A lány megint nevetett a megjegyzésemen. Hihetetlen, milyen könnyű jókedvre deríteni.
Spanyol órám következett. Még sose tanultam ezt a nyelvet, de mindig is akartam, rettentően.
Egy srác rám akaszkodott és egész órán fárasztott. Csak nevettem a hülyeségein, és bár nem lett volna szabad, mert ezzel csak bátorítottam, hogy folytassa. Ha jól emlékszem, Joshua Dempseynek hívták. Egész jól telt a nap, bár nem értettem, hogy miért kellett az az ebédszünet és utána tanulás tovább. Ahol én tanultam, ment a tanítás egész délelőtt és óraszámtól függően kora délután is, de minket csak utána engedtek el ebédelni.
Nessa meg Josh barátok, vagyis ezt vettem észre, de a lényeg, hogy mindkettejükkel egy asztalnál ültem. Voltak még ott emberek... egy sokat beszélő, azt hiszem Brittany, meg egy nagyon csendes, aki csak mosolygott és bólogatott állandóan, hirtelen nem is emlékszem a nevére. Volt még két srác, Adam meg Nickolas. Valamit nagyon beszélgettek, de nem figyeltem rájuk, mert láttam, hogy néhány szép ember jön be az ajtón. Először egy szőke srác jött be, majd két lány – egy barna hosszú, kék csíkokkal tarkított és egy fekete hajú szőke tincsekkel. Majd bejött a padtársam. Annyira tökéletesek voltak mindannyian, fehér bőrük hibátlan volt és valami érdekes volt mindannyiukban.
–   Cullenéket nézed? - kérdezte Brittany.
–   Kik ők? - kérdeztem.
–   Brandon Cullen gyerekei és nevelt gyerekei. - szólt közbe Nessa.
–   A szőke srác Mark Cullen, a barna hajú kék tincsekkel Piji, a fekete-szőke hajú pedig Jennifer. - magyarázta Brit.
–   És a barna hajú srác?
–   Ő Gregory Cullen. Jó pasi, mi? Szerintem is az. - nevetgélt.
Gregoryt néztem. Mintha egy kicsit mosolygott volna, de nem tudtam, hogy miért.
Tökéletesen néztek ki mindannyian. Fehér bőr, helyes arc, kecses mozgás.
Annyira rájuk figyeltem, hogy észre se vettem azt, hogy Nick hozzám beszél.
–   Hercegnő! - kiáltott egyet, amire felkaptam a fejem. Persze csak a kiáltásra.
A fiúra néztem, aki próbált csábítóan mosolyogni, de valahogy engem nem hozott lázba.
–   Ez nekem szólt? - kérdeztem.
–   Igen. Azt akartam kérdezni, hogy nem jössz e el velünk az erdőbe.
Hirtelen nem tudtam mit mondani. Greget figyeltem, aki szinte azonnal rám nézett, mikor Nick kimondta az erdő szót. Meglepődtem, hogy miért figyel ennyire, bár hirtelen arra gondoltam, hogy a közös emlékünk jutott az eszébe. De mégis hogyan hallhatott meg minket?
–   Hát nem tudom, kissé félek az erdőben. - vallottam be gyengeségemet.
–   Ugyan már! Mi is ott leszünk. - nevetett Nessa.
–   Mikor? - kérdeztem.
–   A hétvégén megfelel?
–   Jól van. - bólogattam, majd Cullenékre néztem.
Greg még mindig engem nézett és már az a barna-kék hajú csaj, Piji is figyelt.
Vagy csak felém néztek és nekem van üldözési mániám? Lehet végül is, hogy csak megtetszett nekik a zöld kabátom, elvégre olyan jól néz ki, gondoltam.
Legszívesebben pofon csaptam volna magam, elvégre ilyen hülyeséget is csak én tudok kitalálni.
Nagyon figyeltem Greget és azt hiszem, hogy ő is nagyon figyelt engem. Szinte le se bírtam venni róla a szememet és ez zavart. Hogy sikerült magára vonnia ennyire? Hiszen nem is ismerem.

Ebéd után tesi órám volt. Imádtam kézilabdázni és nagy szerencsémre azt is játszottunk.
Az a csapat nyert, amelyikbe én voltam, na persze nem valószínű, hogy azért, mert én ott voltam. Bár huszonnyolc gólból  tizenkettőt én dobtam. Mikor a fiúk játszottak, az ablakot figyeltem. Gregory ott állt és figyelt befele. Gondoltam csak nézi a játékot, de amint észrevette, hogy megláttam, hátat fordított. Egy kis ideig úgy állt, majd megint benézett.
Rám összpontosította a tekintetét és én is annyira néztem, mintha most láthatnám egész életemben utoljára. Amikor felcsendült bennem ez a gondolat, valósággal elborzongtam. Nem is ismerem, ráadásul haláli bunkó volt velem matek órán és mégis beleremegek, ha arra gondolok, hogy nem láthatom többet. Ezzel saját magamat is megijesztettem és alig vártam, hogy vége legyen az órának.
Szerencsére az volt az utolsó óra és már mehettem is haza. Azonban apám nem jött értem, így elindultam gyalog. Így kicsit hosszabbnak tűnt az út. Még az egyik boltba is betértem, gondoltam veszek magamnak egy csokit. Szerencsés alkatú vagyok, így ha 3 tábla csokit bezabáltam, attól se híztam egy kilót sem. Mikor kimentem a boltból egy ismerős kocsit láttam a járda mellett állni. Gyönyörű, fekete sportkocsi volt, és remegve figyeltem, ahogy az ablak lehúzódik és Greg bámul ki belőle. Megindultam, hogy sétálok tovább, de nagy meglepettségemre megszólított.
–   Te vagy Bridget  Crawford? - kérdezte.
–   Aha.
–   Gregory Cullen vagyok. Ne haragudj a reggeli reakciómért, bunkó voltam. Jóvátehetem?
–   Hogy szeretnéd? - kérdeztem.
–   Szívesen hazaviszlek, ha nem gond. - mondta.
–   Nem is tudom... - nem tudtam, hogy megbízhatok-e egyáltalán benne.
–   Na ne kéresd magad, ülj be! - kért, miközben bemutatta nekem az elképesztően elvarázsoló mosolyát.
Beültem az anyós ülésre és bekötöttem magam, majd félve ránéztem.
Tudtam, egyszerűen éreztem, hogy engem néz. De miért?
–   Te nem kapcsolod be a biztonsági övet? - kérdeztem.
–   Pontosan. - mosolygott továbbra is, ahogyan csak ő tudott.
Hazavitt, addig pedig csendben ültünk az autóban. Állandóan nézett, ami hihetetlen zavarba hozott engem. Legszívesebben elküldtem volna melegebb éghajlatra, hogy ne hozzon már zavarba, mert teljesen kikészít, de megszólalni se mertem. A torkom kiszáradt, így meg sem próbáltam beszélni, mert szó szerint csak megnyikkanni tudtam volna, azt pedig nem akartam.
Egy szót se szóltam, mégis hazavitt.
–   Honnan tudtad, hogy itt lakom? - kérdeztem meg tőle, már előttünk.
–   Tegnap is hazavittelek. - mondta szűkszavúan.
–   És tegnap honnan tudtad? - kérdeztem halkan.
Úgy láttam, igyekszik értelmes választ összehozni...vagy kitalálni.
–   Láttam, hogy innen jössz ki, amikor elindultál sétálni.
–   Honnan láttál? - kérdeztem.
–   Túl kíváncsi vagy. - mosolygott, miközben kinyitotta az ajtót.
–   És ez baj?
–   Nem baj, de veszélyes, nem is kicsit. - mondta komolyan.
Értetlenül néztem rá, de valahogy nem is akartam megérteni. Túlságosan elkápráztattak a gyönyörű szemei és nem érdekelt, hogy mi történik. Nem akartam bemenni a házba, de ablak becsapást hallottam. Felnéztem az emeletre és Aaront láttam idegesen toporogni az ablakban.
Gregre néztem, aki dühösen nézett fel a mostoha bátyámra.
–   Ismeritek egymást? - kérdeztem.
–   Nem. - felelte röviden.
–   Akkor mi ez a gyűlölet kettőtök között?
–   Semmi. - mondta röviden. - Még találkozunk.
Beült a kocsijába és elhajtott. Épp meg akartam köszönni, hogy hazahozott, de már el is tűnt. Úgy láttam, imád száguldani.
Bementem a házba és October már hívott is enni. Mondtam neki, hogy ebédeltem a suliban, nem vagyok éhes, majd megköszöntem Jacknek, hogy nem jött értem a suliba.
Alig győzött bocsánatot kérni, én persze direkt adtam a durcásat, de a végén csak elnevettem magam. Gondoltam felmegyek tanulni, ám mielőtt bementem volna a szobámba, Aaron szólított meg.
–   Nem kellene vele barátkoznod.
Megfordultam és ránéztem. Nem értettem, hogy miért utálhatja annyira Greget, hogy védeni próbál tőle. Hiszen nekem Greg azt mondta, hogy nem ismerik egymást.
–   Miért? - kérdeztem.
–   Veszélyes.
–   Nem is ismeritek egymást, honnan ez a gyűlölet? - kérdeztem.
Ezzel nagyon megleptem. Nem számított erre a kérdésre és a határozott férfi hirtelen hebegő nyuszinak nézett ki. Valami értelmes választ próbált összeszedni, de én átláttam rajta.
–   Tudom, hogy veszélyes és ennyi. Ne kérdezd, hogy miért, csak kerüld el. - mondta majd visszament a szobájába.
Nem tudtam elhinni, hogy így viselkedik. Bementem a szobámba és inkább tanultam.
Nem igazán tudtam odafigyelni, állandóan az történteken járt az eszem. Valami hihetetlen, hogy nem is ismerik egymást, mégis nagyobb a gyűlölet köztük, mintha egy csajért veszekednének.
Hoppá! Mi van, ha Aaront érdeklem, elvégre nem vagyunk vérrokonok és mérges, amiért Greget is érdeklem. És ezért talál ki hülyeségeket, hogy távol tartson tőle...
Egy ideig ezen gondolkodtam, aztán rájöttem, hogy ez képtelenség. A nyakamat tettem volna rá, hogy rosszra tippeltem.
Otthon voltam délután, mivel eleredt az eső. Zenét hallgattam és az ablakon keresztül néztem, ahogy az esőcsepp lehullik a fákra, a levelükön végigtáncol majd leesik a földre.
Nagyon tetszett a látvány, és gyors csináltam egy forró kakaót is, hogy még meghittebb legyen.
Este vacsorakor Aaron rám se nézett, meg se szólalt, talán engem is utált, amiért én voltam a középpontban. Később megfürödtem és fáradt voltam ahhoz, hogy tovább fent maradjak.
Befeküdtem az ágyamba, amit hamar felmelegítettem, majd elnyomott az álom...