Megmondom nekik az ötletemet is, miszerint ha Bridget végez a sulival és eljön üdvözölni őket, azután terveztem egy kis vásárlást. Alkalmi ruhát kell beszerezni mindenkinek. Elvégre csinosnak kell lennie a bandának.

De tényleg egyre jobban azon vagyok, hogy vért kívánok. Tényleg régen ízleltem az ízét és roppant érdekel: most milyen lesz és hogyan hatna rám? Kezdek reszketni, és eléggé fura gondolataim is támadnak.

Minthogy le kéne támadni Aaront. Vagy suttyomban a hűtő felé menni és inni egy pohárral. Viszont, ha felnyitnám a zacskót akkor tömeges vámpírhányás történne. Mindenki elhúzna a házból, mert egyik se bírja a vérfarkasok vértét. Vagy elmegyek vadászni, egyedül. Egyedül, mert a többieken látszik: kajáltak mielőtt eljöttek volna. Greg is nemrég kajált, valamelyik nap. Direkt azért, hogy az esküvőmkor ne éhezzenek meg Jackékre.

-  Jobb, ha mentek, Aaron – szólal meg Edward. – Piji kezd rosszra gondolni. Itasd meg otthon. A lányok majd mennek később.

Aaron, mint akit megrázták volna a nevem hallatára idesiet hozzám. Megfogja a kezem. Mivel eléggé jól ismeri a testem apróbb rezdüléseit is, ezért nyomban észreveszi a kis remegéseket. Rosszallóan tekint rám.

-  Nem bírja ki hazáig – mondja gyakorlottan.

-  De kibírom – mondom határozottságot tettetve.

-  Frászt, Vérszívókám.

Ezzel felkap, megköszöni Edwardnak, hogy szólt és elköszön. Velem és a zacskóval berohan az erdő sűrűjébe. Mikor már eléggé messze vagyunk a háztól, letesz egy tuskóra és a zacskóért nyúl. Kirágja az egyik sarkát, a csücskét pedig kiköpi. Megrázkódik. Utálja a vér ízét.

Ez viszont nem tartja vissza attól, hogy a számba nyomja a lyukas végét a zacskónak. Úgy tartja, hogy megfelelően folyjék belőle a nedű. Én pedig vadul inni kezdem. Bár egy kicsit érződik rajta az állott íz. Sebaj, minthogy kiszívnám Aaronét.

-  Na már most mi a francért jött ki megint rajtad a szomjúság? – kérdi fürkészve szerelmem.

Nézek rá, mint aki hülye. Honnan a fenéből tudjam? Mintha én tehetnék róla, hogy egyik pillanatból a másikra megszomjazom. Valószínűleg azért, mert csak. És ennyi. Ezen nincs mit megbeszélni. Szerencse, hogy volt nálunk csapolt vér. Különben a nyaka bánta volna.

-  Jól van, inkább menjünk haza – szólok. – Szeretnék zuhanyozni és rendbe szedni magam délutánra.

Bólint és kezd átváltozni. Senki sem kérte arra, hogy farkasként jöjjön utánam. Neki most vagánykodáson jár az agya. Vagy csak a többiekkel akar egy peppet dumálni.

Ő viszont a fejével mutogatja: száljak fel a hátára. Ejha, mondom, ez érdekes lesz. Egy félvér vámpír terhesen utazik egy vérfarkas hátán. Elég bizarr látvány lehetnénk külföldi vérszívók és bolhazsákok körében.

Megteszem, amit kér, üsse kavics. Furcsamód elég kellemes a hátán kapaszkodva előrehaladni. Olyan biztonságos, amennyire csak lehet. Hatalmasakat ugrik, szélsebesen szaladgál. Egy-egy nekifutáskor egy-egy fa törzsét használja elrugaszkodásnak.

Néhány pillanat múlva otthon vagyunk. Letesz a ház lépcsője előtt, ő meg visszaváltozik emberré. Az idő folyamán levetkőzte az olyasfajta gátlásait, mint elmegyek az erdőbe és ott változok vissza. Mára, ha nincs itt senki, könnyedén átváltozik előttem és lazán meztelenül megy be a házba.

Megyek utána és próbálok nem a tegnap estére gondolni. Mikor bejutunk a házba, egyből a fürdőszobába sietek. Levetem magamról az összevérzett ruhát és egy szemetesbe rakom. Ennyit a muris megjelenésemről.

Bevetem magam a zuhany alá és felfrissítem magam. Furcsamód elszállt az éhségérzetem. Mára már nincs szükségem emberi kajára. Ez a vér praktikája. Alig kell belőle fogyasztanom és egész napra elveszi az étvágyamat.

Egy combközépig érő farmernadrágot és egy szintén combközépig érő kismama felsőt veszek fel buggyos ujjakkal. Elterülök szokásomhoz híven a nappali kanapéján és bekapcsolom a tévét. Nincs kedvem olvasni. Őszintén azt se tudom, hol van a könyvem.

Nincs semmi értelmes a tévében. A Veronika Marsot abbahagyták, gondolom nincs meg az új szezonja. Amúgy meg minden adón a rohadás szappanoperák mennek, ahol Ehulelia Sancsez megveri a férjét, akit megcsal Ermandó Rodrigezzel. Közben háromszor megvakul, négyszer visszanyeri a látását. Stb.

Bealszok az ilyeneken. Érzem is, hogy a szemem kezd lecsukódni. Aaron bökdös meg, hogy szeretne leülni. Feltápászkodok és adok neki helyet. Beülök a másik sarokba. Ő nem ezt szeretné, értem nyúl és magához húz. Ő is és én is elterülünk a kanapén. Én félig a hasán vagyok. Kényelmes póz.

-  Fogadjunk, hogy neked is érdekesek ezek a sztorik, Szőrcsimbókom – szólalok meg. – Unatkozok.

-  Hamarosan tettethetem megint a hülyét, mert jönnek a csajszik vásárolni – mondja végére elváltoztatott csajos nyávogós hangon. – Én meg lelépek, de sürgősen.

-  Látogasd meg a haverjaidat és rúgjatok ki a hámból. Szerintem egyikőjük se fog nekünk búcsút rendezni.

-  Minek?  Ha igen, remélem lesz sztriptíztáncosnő.

Kopogtatnak az ajtón, mire Aaron dörmög egyet. Elérkezett volna a pillanat, mikor ismét agyalágyultan őrülten boldognak kell mutatnia magát? Fel is veszi a sokatmondó vigyort. Megy ajtót nyitni.

Fellélegezhet. Csupán Zoe jött át egy kis süteménnyel. Hugh mondta el neki, merre találtatik a kis lakom. Meg is jegyzi, eléggé lakájos. Fura ez a kis emelt faépület cölöpökön állva és csigalépcsővel a bejárathoz jutva. Olyan tengerhez való lenne az egész. Ellakna benne.

Tisztességesen megkérdezem tőle, nincs-e kedve velünk tartani egy kis délutáni vásárlásra. Ő sajnálkozva elutasítja a dolgot, mert mára már elígérkezett a rezervátumi lányoknak. Velük fognak nagy vacsorát készíteni a férfiaknak, akik megérdemlik.

Szinte csak leteszi a süteményt, megöleli Aaront és engem. Egyből rohan, kint várják. Hallom odakint Hugh üdvözlő üvöltését. Ezek szerint Zoe megszokta a rajta való utazgatást. Mióta is vannak együtt?

A fincsi sütivel egyetemben megyünk vissza a kanapéhoz. Ugyanúgy elterpeszkedünk rajta, csak most a tányért Aaron hasára rakom. Ott mind a ketten kényelmesen elérjük és falatozhatunk belőle. Gyorsan fogy, az embernek kényszere van arra, hogy érezze a szájában az ízét. Valami hihetetlen.

Eszünk és tévézünk, tévézünk és eszünk. Mind a ketten nagyokat sóhajtozunk. Unatkozunk. Leendő férjem már azt várja, hogy elhúzhasson innen a fenébe. Én meg azt, hogy menjünk már vásárolni. Mind a kettőnknek hiányzik a saját élete. Csak tudnám, Aaron miért marad itt. Neki le lehetne lépnie egykönnyen. 

Úgy látszik sosem akarnak jönni. Fogalmam sincs, mit beszélhetnek ilyen sokáig. Valószínűleg már Jackék is ott vannak. Húha, lehet ki van akadva attól, ami a valóság. Szerencse, hogy Szőrcsimbók nem az ő fia. Különben megakadályozhatná az esküvőt is. És akkor elszökhetnénk meg ilyenek. Totál izgi lenne. És legalább feldobná valami az én borzalmasan egyhangú terhes időszakomat.

Végre valahára a telefonom is megszólal. Alig vártam ezt a pillanatot. Minden vágyam az volt, hogy ismét telefonálhassak. Zel számát jelzi ki a kijelzőm. Egyből vidám vagyok:

-  Mondd, hogy valaki jön és ránk támad! – szólok bele köszönés nélkül, reményekkel telin.

Röhögést hallok a túlsó végen. Mintha az lenne Zel hangja, de akkor ki a franc van a vonalnál? Vagy a felesége, vagy valamelyik gyereke.

-  Öhm, én Pijit keresem – mondja megilletődve egy női hang. Tuti a felesége.

-  Én vagyok. Kivel beszélek?

-  Zel felesége vagyok, Emma. Bocs a zavarásért, de szeretnék szólni, hogy én viszem az esküvői cipőd! Mivel sokat tettél a férjemért, ezért szeretném, ha viselnéd az én régi cipőmet.

Kicsit ledöbbenek. Viselni az ő régi cipőjét? Eléggé fura. Mégis van benne valami kedvesség. Miért nem a gyerekének adja tovább? Ha jól tudom lánya van. De lehet fia. Mindegy. Kedves tőle. De remélem nem valami magas sarkú.

-  Kedves tőled – letegezem, mert ő is engem. – Ugye nem magas sarkú?

Elneveti magát:

-  Dehogy! Nem tudnál egyensúlyozni magas sarkúban és táncolni se. Én se tudtam. Ráadásul vízparton lesz. Oda mindenkinek telitalpú cipő kell. Az enyém olyan balettcipőféleség. Fehér az egész, apró csillogó virágmintákkal amik kékes kövekből vannak kirakva.

Magam elé képzelem a darabot remélve, hogy olyan is lesz. Nem nézhet ki rosszul, ha már halványkék kövekből mintázott virágok díszítik.

-  Örömmel felvenném! – mondom. – Tényleg köszönöm. Amúgy: hogy vagytok?

-  Köszi szépen, megvagyunk – feleli. – Zel ismét vadászik a kegyetlenekre.

-  Hogy kikre? – kérdem.

Nagy csörömpölés hallatszik Zelék felöl. Egy időre mintha letakarták volna a kagylót. Halk susogást hallok, semmi többet. Azért szeretném megtudni, kik is azok a kegyetlenek. Meg azt is, miről dumálnak most éppen odaát a barátaim.

-  Szia Pij – köszön bele Zel a telefonba.

-  Hali – viszonzom. – Nah kik a kegyetlenek?

-  Ne törődj velük. – Vasárnap dél körül érkezünk. Előbb nem érünk rá sajnos.

-  Na jó, most terelhetsz – nevetek. – Ám sajnálom, hogy olyan későn. De legalább itt lesztek. Gondolom Aaronnal már a hátam mögött dumáltatok.

-  Igen – röhög ő is. – Őrült egy srác.

-  Hallja – világosítom fel.

-  Tudom – ő is engem. – Veletek mi a helyzet?

-  Unalom – szól közbe Aaron. – Halálra unom magam, ráadásul a többiek előtt hülyének kell tettetnem magam.

-  Mert?

-  Mert ha nem tettetném az őrülten boldogot, akkor félreértenék a dolgokat. Az hinnék, nem várom a gyerekeket. Kész őrület. Piji is utálja az idióta pofámat már.

-  Pontosan, elviselhetetlen – mondom. – Viszont ő pedig rühelli a folytonos főzést.

-  Így van – helyesel a kedvesem. – De nem nyavalygunk! Hagyjuk őket ezekkel. Nem sok idő már. Max két hónap. Remélem.

Ismét nevetést hallok Zelék felől. Mikor abbahagyják megvitatjuk az esküvő menetét még. Elfecsegünk ilyen-olyan hülyeségekről. És egyszer sem hozódik fel a kegyetlenek téma. Mindig ez szúrja a csőrömet. Szívesen mennék segíteni neki, komolyan. Hisz ők is segítettek rajtam. Miért nem hívott? Remélem nem azért, mert irtó nagy bajban van.

Miután befejezzük a hosszadalmas dumát, ránézek az órára. Az idő nem akar telni. Fél három van, és még sehol senki. Mi van?! Ezek elfelejtették, hogy vásárolni akarok menni velük? Vagy arra tekintettel, hogy reggel rosszul voltam, nem jönnek el? Ne hogy már kitoljanak velem! Annyira ki akarok innen szabadulni. Az se zavar, ha húszan leszünk. Mindegy nekem, csak legyen valami az életemben, ami elmulasztja ezt a halál egyhangú valamit.

Végre kopogtatnak az ajtón. Aaron tápászkodik fel a kanapéról és megy ajtót nyitni. Előtte visszafordul, felmutatja őrjítő mosolyát, aztán nyitja az ajtót. Végre megjöttek a csajok.

Aaron azon nyomban eltűnik. Puszit se ad, már kint porzik utána a föld. Kevesebb, mint két perc múlva lehet hallani a boldog üvöltését, ahogy a többieket üdvözli. Válaszul három vérfarkas hangja szól. Megtalálták egymást.

Mi meg bevágódunk a kocsikba. Most kivételesen nem Manson felé vesszük az utat, hanem egy másik városba. Kicsit messzebb van, mint Manson, de valamivel jobb is. És nagyobb. Azért nem oda szoktunk menni, mert nem tudom. Ezen még sosem gondolkoztam.

A vásárlásunk célja az, hogy ruhákat vegyünk az esküvőre. Koszorúslányit és egy tanúnak valót. Jenny-t nemrég kértem meg, hogy legyen a tanúm. Roppant boldog volt, szívesen elvállalja a dolgot. Erről dumálunk egész idő alatt. A két kocsi össze van kapcsolva, Jenny-vel felhívtuk egymást. Így értjük egymást szavait.

Közel tizenöt percnyi út után leparkolunk a estélyi és esküvői ruha kölcsönzőbe. Fogalmam sincs, miért kölcsönzőbe jövünk, amikor simán megvehetnénk itt az összes ruhát. Meg is fogom beszélni az eladónővel, hogy azokat a ruhákat, amiket kiválasztunk, azokat meg is vesszük. Habár, a kiccsaj úgyse fogja felvenni többet. Meg senki se. Mit gondolok én itt? Költöm a több millió dolláromat. Hülye vagyok én?

Mind a húszan, oké csak kilencen a boltba. Az eladónő hátrahőköl egyet, amikor megpillant minket. A legtöbbjüknek egyforma ruha kell. Jenny egyedül veti bele magát a ruharengetegbe, lázasan keres a megfelelő tanúruhába.

Az én roppant éles látásom révén szinte azonnal megakad a szemem a számomra megfelelő koszorúslány ruhán. A mellettem lévő Bridgetet ragadom kézen és vonszolom oda hozzá. Kérdőn néz rám, mire bólintok. Leveszem a szobainasról a vállfára akasztott ruhát és a kezébe nyomom. Menjen próbálja fel. Megy, és felpróbálja. Vonakodva, de megteszi.

Mikor kijön, észbontóan csinos lányka vonul elénk. A ruha fantasztikusan áll rajta... Világoskék színe van, néhol sötétebb kékárnyalatú virágok vannak belehímezve. Felső része csőszerű, szoknyarésze bő és bokáig ér. Egyszerű, ámde nagyszerű.

–   Hű – csodálkozok.

–   Ez csodaszép – csatlakozik nővérkém, amikor kijön az egyik sor mögül.

Akkor szerintem el van döntve, hogy ez a ruha lesz a megfelelő. A többiek arcát látva nekik is tetszik. Ezért az eladónőhöz fordulok és megkérdem:

–   Ebből a ruhából mennyi van még?

–   Ezen kívül még három – feleli egyből. Tudja, mi van a raktáron.

Csodás!

–   Bella, Renesme, Alice – és odafordulok a megszólítottakhoz - Lennétek Bridgettel a koszorúslányok?

–   Ez komoly? – kérdi Bella kapásból. Nem hisz a fülének.

–   Hát persze! – válaszol Nessie, aki gyönyörködve nézegeti Bridgeten a rucit. - Én is szeretném viselni a ruhát. Olyan szép.

–   Akkor ezt megbeszéltük – bólintok boldogan. - Kérhetnénk a másik három ruhát? A lányok felpróbálnák.

A másik eladónő elmegy és hozza a többit. Szerencsére mind ugyanaz a méret, mert ez az alap. Vagy mit tudomén. Hiába voltam egy ideg a saját varrómnál, mégse jegyeztem meg semmit. Vagy elfelejtettem. Öregednék talán?

A lányok elvonulnak a próbafülkébe, addig mi várunk a barátnőmmel. Alig öt perc múlva szinte egyszerre kijönnek és csak nézzük egymást. Annyira jól áll rajtuk, mintha rájuk öntötték volna mindegyikőjükre. Nemegyszer mutatom meg a családnak, milyen remek ízlésem van.

–   Mit szóltok? – érdeklődik Alice vidáman.

–   Nagyon jól áll nektek! – feleli egyből Bridget. Megelőzve mindenkit.

–   Akkor ezt baromi gyorsan eldöntöttük – ujjongok.

Aztán eszembe jut Jenny, aki egyedül van.

-  Várj Jenny, megyek segíteni – mondom.

Mivel annyira jó érzékem van a ruhákhoz, ezért hamarabb találunk neki valamit, mint ameddig egyedül elválogatott volna. Egy egyrészes, könnyű lejtésű ruha az övé is. Csupán ujjatlan és van hozzá könyékig érő kesztyű is. Az egésznek krémszínű beütése van.

Rosalie is talált magának egy térdig érő bordó ruhát. A szoknyarésze ferdén vágott és hullámos, a felsője pedig nyakba akasztós. Jól áll neki, remek választás.

October sötétlila árnyalatút választott. Az övé roppant visszafogott, kissé japános beütésű. Testhezálló, de mégis lehet benne normálisan előre haladni. Szóval semmi akadálya se lesz a vízparton való közlekedésnek. Kardigánt fog rávenni a hideg ellen. Eldöntötte.

Esme kosztümöt választott magának szoknyával. Könnyen lehet ezzel is mozogni a vízparton. Az egész sötétzöld színű és kiemeli az alakját. Carlisle el fog ájulni, ha meglátja.