A Nagyházhoz rohanva tesszük meg az utat. Én is futok a többiekkel együtt. A ruháink csöppet sem sérülnek, gyakorlottak vagyunk az ilyesmiben. Szépek maradtunk mindannyian. Márakinek nem kenődött el a sírástól az összes arcfestéke. Itt senkire se célozgatok. Csak úgy megjegyeztem a dolgot. Hú, de szemét lettem hirtelen!

Amit elsőnek megérzek az a kaja illata. Alig nyílik ki előttünk a nappali ajtaja, egyből az asztalnak vetettük magunkat. Minden nagyon ízletesnek tűnik. Amint látom az előétel tyúkhúsleves. Isteni finom, két tányérral eszek belőle. A főétel valami szezámmagos bundában sült csirkefalatok cantoni rizzsel. Az utóbbi fogalmam sincs mitől különbözik a rendestől. Ebből is eszek egy jó adaggal. Ahogy látom a többiek is. Viszont a farkasokkal egyetemben még fér belém a desszertből is, ami joghurtos narancs fekte szeder öntettel és mogyorós-csokoládés piskóta fehércsoki öntöttel.

Ezek után ott van az istenien ínycsiklandozó négyemeletes, szív alakú lépcsőzetes csokoládétorta rengeteg eperöntettel és tejszínhabbal. Marcipánfigurát is kaptunk rá, amit feltétlenül el kell raknom emlékbe. Ám sajnos az összhangot fel kell bontani, szét kell vágni és szét kell osztani illendően a tortát. Aaron mellém lép, eddig valahogy hanyagolt. Inkább a haverjaival volt elfoglalva. Megértem miért, hallom ahogy a szíve kalapálni kezd mellettem és mégjobban, amikor a kezemhez ér. Együtt vágjuk a tortát. Mindenkinek. Elég nehéz egy próba.

És ez csak a kezdet volt. Arra kérnek, kezdjük el Aaronnal a táncot! Öregem, ha én most hozzáérek a pasimhoz, akkor ott nem lesz jó dolog. Nekiesek és leteperem. Szerintem senki se kívánná ezt.

Ennek ellenére Aaron kézen ragad és a táncparkettnek kinevezett részre vezet. Ez a pillanat emlékeztet engem valamire. A New yorki bálra, amikor ugyanígy a karjaiban tartott. Azon az éjszakán is vágytam rá. Rémes.

Lágyan ringat, mint egy tapasztalt táncos. Mindenki azt feltételezi róla, hogy két ballábas. Nagyot lepődnek azon, ahogy forgat a karjaiban, elenged és visszahúz magához.

-          Szökjünk meg – súgja a fülembe lágyan. – Kívánlak.

Mellettünk Edward halad el Nessie társaságában. Gondolatolvasó barátunk alig bírja visszafogni nevetését. Mi azonban nem zavartatjuk magunkat.

-       Szóval kívánsz – mondom könnyedén. – Nos a szobámban van ágy, ágytámla, lepedő. Kiköthetlek ismét.

Edwardból kiszakad a röhögés, mindenki felé fordul. Ő próbál fapofát vágni a dologhoz, sikertelenül természetesen. Bella jön és enyhíti szegény srác szenvedéseit: táncolni viszi.

Engem meg ezután felkér mindenki. Úgy megy rajtam végig az egész banda, mintha erre születtem volna. Igaza volt Emmának, tényleg nem bírtam volna ezt az egészet magas sarkúban. Sőt, ebben a cipőben is alig, pedig roppant kényelmes.

Az összes farkas felkér táncolni. Azok is, akik kevésbé tudnak táncolni. Ők párszor a lábamra lépnek, de hát ez van, én szeretem őket.

Apuval is táncolok egy csomót. Sokszor eszembe jut, szegény milyen magányos lehet. Főleg most, hogy én is kevesebbet vagyok otthon. Bűntudatom van azért, mert elköltöztem tőle. És azért is, mert annyiszor visszaakartam, de sosem tettem. Rémes egy alak vagyok. Brandon azonban mindig visszautasította a dolgot, hogy ő elvan úgy, ahogy most. Neki így megfelelő. És én hiszek neki, mert látom a szemében a boldogságot.

Az egészbe pedig a legrosszabb, hogy Aaron csak röhög rajtam. Fülig érő vigyorral mászkál össze meg vissza, néha felkérik táncolni, de aztán mindig kimenekül. Ilyenkor legtöbbször kaját vesz a szájába, nehogy megint letámadják.

Végre valahára én is szabadulhatok egy kicsit. Ekkor lép mellém Bridget, aki szerencsére nem táncolni akar vinni:

-       Én sógornőm.

Átölel, miközben vidáman nevet egyet.

-       Már alig vártam, hogy felszabadulj – folytatja. Na hogy érzed magad?

-  Mint egy most férjhez ment nő – próbálok én is poénkodni egy kicsit. Sajnos ennyi telik, fáradt vagyok.

-  Nem is értem miért. És hogy tetszett az egész?

-  Csodaszép volt – és boldog vagyok. - A fáklyák tényleg nagyon feldobták a hangulatot. Viszont az elején azt a vésős dolgot kihagyhatták volna a fiúk.

-  Milyen igaz. Engem végig rázott a hideg, ahogy néztem. Ajánlom, hogy Greg ne akarjon ilyen hülyeséget csinálni, mert megverem.

Egymásra mosolygunk és csak nézzük egymást. Mind a ketten kimerültek vagyunk szerintem, ezért is érjük be a szembeszéddel úgymond. Vagy kitudja, részemről lehet az is közbejátszik, hogy fáradt vagyok. A kettő viszont lehet ugyanaz.

Aaron elhúz mellettünk. Háta mindig véres, csöppet sem zavartatja magát mert tudja, senki sem kívánja meg a vérét. Kivéve én. Mélyet szagolok a friss levegőből és egyből összegyűlik a méreg a számban, szemfogaim pedig megnőnek.

A kiscsajhoz fordulok, mosolygok. Ebből lehet látja, mire készülök. Azért felvilágosítom:

-         Kívánom a bátyád vérét. Megyek inni.

Tényleg ledöbben. A többi reakcióját nem látom, mert újdonsült férjem után megyek. Mikor utolérem kézen ragadom és felfele cibálom a lépcsőn egészen a régi hálószobámig. Mielőtt becsuknám az ajtót magunk mögött meghallok egy hangos puffanást. Majd a többiek hangját, ahogy Bridget nevét hajtogatják. Bocsáss meg kislány.

Ennyit tudok mondani. E percben jobban kívánom Aaron vérét, mint bármi mást. Vészjósló tekintettel indulok kedvesem felé, aki az ágyon fekszik karjait a feje alá hajtva, félig felhúzott lábbal. Menet közben veszem le értékes menyasszonyi ruhámat.

-         Aaron! – vonom magamra a figyelmét. – Kialudtad magad az este! Most az enyém vagy.

Kamaszosan hanyag mosolya megőrjít.

-         Tudom, hogy szomjas vagy, Cumisom – szól rekedten.

-         Honnan? – vonom fel a szemöldököm

-         Ez volt a tervem, hogy végre rám figyelj.

A mondat végén felpattan és magához ránt. Odatáncolunk, majd ledőlünk az ágyra. Aaron a combjaira ültet, majd felemelkedik hozzám. Kicsit hosszú fekete haját elveszi a nyakáról. Meglátom szélsebesen lüktető erét. Felforrt a vérem.

-         Muszáj? – ó, ma mennyit hallottam ezt a kérdést!

-         Muszáj – felelem a szokáshoz híven.

A szemfogaim utat találnak a nyakában, egyből megérzem vérének édeskés, mámorító ízét. Hozzászorítom testem az övéhez, lehanyatlunk a paplanok közé.

Ezúttal talán a gyerekek akadályoznak meg abban, hogy kimerülésig igyam az Apukájuk piros életerejét. Öt perc után felemelem a fejem és rátekintek. Döbbentem veszem észre: mindig mosolyog.

Kissé mély hangon megjegyzi:

-         Teljesen szeretlek.

És most úgy merülünk álomba, hogy nem kérdeztük meg egymástól azt, hogy muszáj-e. Mert mind a ketten tudjuk már: muszáj. Muszáj az örökké valóságig őrületbe kergetnünk egymást.