Aaron felé fordulva kelek reggel. Kedvesem engem bámul kómás fejjel. Ő sem aludt többet nálam. Látszik rajta, hogy mindjárt bealszik. Mégis megfogja a kezemet, a szájához emeli. Szemeit rimánkodó tekintetté változtatja.

-  Muszáj? – kérdi. – Hulla vagyok.

-  Te kérted meg a kezem, Szőrpamacs – válaszolom. – És muszáj.

Elnyújtózkodik mellettem. Van valami a hullaságban. Én is hullaként érzem magam. Pedig már félig holtan születtem. Vagy félig élőként. Mindenesetre halhatatlan vagyok. Furcsa egy hármas.

-  Muszáj? – hajolok felé. – Hulla vagyok.

-  Én kértem meg a kezed, Cumis – feleli mosolyogva. – És muszáj.

Most rajtam a sor a nyújtózkodásra. Nekem valamivel nehezebben megy a dolog. Kínlódok is vele öt percig, mire minden porcikámat kitudom úgy nyújtani, hogy utána ellazulhassak. Aztán visszabújok az én sorstársamhoz.

Szerintem el is szunyókáltam, mert arra kelek, hogy a drága öcsikém beront a házba és vidáman felébreszt minket:

-  Talpra nővérkém! Ma van a nagy nap.

Morgok egyet és a párnába fúrom a fejemet. Semmi kedvem sincs felkelni. Pedig muszáj. Feltornázom magam a kezeimmel és lelépek a lábaimmal a padlóra. Greg felsegít ültemből. Milyen kedves gesztus!

Aaron csak kuncog magába. Mulat azon, hogy a menyasszonynak mennyit kell ma szenvednie. Egyszer megfojtom ezért. Hogy még a saját esküvőmön sem pihenhetem ki magam!

Viszont drága öcsikém neki is tartogat valamit:

-  Te kutya, menj haza.

Szőrpamacsból morgásszerű moraj hallatszik a kutya megszólításra. Ő viszont edzettebb lévén felszökken és a leendő sógora elé ugrik.

-  Vérszívó, kussoljál – csak ennyit szól és kimegy a hálóból.

A békés nyugodt lét visszaszáll közénk. Én kibotorkálok a nappaliba, körülnézek. Sehol semmi kaja. Pedig éhen halok. Ajánlom, hogy az este jó kis vacsi legyen! Különben kénytelen leszek valakit elkapni és kiszívni a vérét.

Ahogy látom Farkasom a fürdőszobából nedves hajjal kilépve érkezik. Tényleg megy valahova. Farmerrövidnadrág van rajta, kezében egy adag friss ruha. Amit majd át fog venni, mihelyst visszaváltozott emberré. Ezek szerint hazamegy. Akkor ki csinál nekem kaját?

Odamegy a konyhaszekrényhez, kivesz belőle egy fakanalat, majd a kedves öcsémhez megy. A kezébe nyomja a becses főzőeszközt:

-  Nesze, csinálj valamit a nővérednek, ha már ennyire pattogni kell.

Ezzel hozzám lép, megölel és puszit nyom az arcomra. Aztán a fülembe súgja, hogy este találkozunk. Ugyanis előtte nem szeretne velem találkozni. Fél, hogy elkapná a vágy. Így is kívánatos vagyok a számára már egy ideje. Ő se tudja, miért.

Arra nem merek mérget venni, milyen ehetetlen kaját készít a drágalátos öcsikém. Inkább összeütök magamnak egy szendvicset. Van minden hozzá. Nemrég lett hozva friss izé. Sajt és paradicsom és paprika és hagyma és uborka. Kechup és mustár, szalámi és vaj. Minden, amiből emeletes szenyót lehet alkotni.

Gregory undorodva nézi, ahogy hatalmas falatokat kapok be a műalkotásból és utána jó alaposan megrágom. Fel sem foghatom, minek bámul, amikor senki sem kérte rá. Mehet tévézni vagy játszani. Édes mindegy, csak foglalja el magát. Én meg mennék vissza aludni.

Vagyis hát dehogy. Először rá kell jönnöm: Jacob miért mászkál egy szál boxerben a lakásomban. Felállok és odamegyek hozzá. Végigmérem, majd hülyén megkérdem:

-  Te hogy kerülsz ide?

Kerek szemeket mereszt rám, nekem meg most sem esik le, mi a fene van. Visszanéz a vendégszoba ajtajára. Követem a szemét és látom, hogy Nessie is itt van. Szinte egyből leesik: én hívtam meg őket ide.

-  Oké, leesett – mondom. – Bocsi, kómás vagyok.

Ezzel irányzékolom magam az ágyam felé. Viszont Nessie visszafog és megrázza a fejét. Ezúttal rajtam van a kerek szemmeresztés sora: mit akar? Úgy látszik mindjárt megtudom. Bevisz az ideiglenes szobájukba. Leültet az ágy szélére és mélyen belenéz a szemembe.

-  Ugye nem zavarunk? – kérdezi egyből.

Felháborodva nézek rá, hogy miért mond ilyen emeltes baromságot. Miért zavarnának, holott én hívtam meg őket hozzám? Amúgy is tudhatnák, hogy mostanában nem vagyok a világ legszuperebb formájában.

-  Nem! Dehogy! – válaszolom. – Hogy gondolod? Az előbbi miatt? Észrevetted mikor jöttek meg a fiúk? Na, kábé utána aludtam el én is. Ő, olyan két és fél órája. Fitt és nett vagyok. És még azt se tudom, mifán terem a kókuszgolyó.

-  Akkor megnyugodtam – fújja ki magát a lány. Arcára mosoly szalad. – Jacob készen volt hajnalban. Le se tudott vetkezni.

-  Nekem mondod?! Annyi ereje volt, hogy átöleljen, ahogy szokott.

Odakint csörömpölést hallunk, majd egy AU! felkiáltást. Egyszerre pattanunk, Nessie valamivel gyorsabban rohan ki. Aztán csak annyit hallok, nagy igyekezetemben, hogy röhög.

És meglátom, hogy min röhög annyira. Jake kiborította a tojást a földre, ami mind összetört, majd leszűrve abból, hogy totál tojásosan ül a földön, el is nyalt rajtuk. Ezen tényleg van mit röhögni. Én is nekikezdek.

Úgy ötpercnyi vihogás után megunjuk, ahogy szegény vérfarkas, aki alapból totál reflexes ember, most összeszerencsétlenkedi magát egy életre. Ráadásul a telefonom kamerájának szeme láttára. Ahogy felpróbál állni, de nem tud semmiben sem megkapaszkodni a kicsiny konyhában… Kész. Szóval odamegyünk és felsegítjük. Ketten már vagyunk olyan biztos négylábon, hogy ne nyaljunk vele együtt. Sikerül is, profik vagyunk.

A srác egyből a fürdőszobába veti magát. Kevesebb, mint egy perc múlva hallom ismét az AU! hangot. Ezúttal én röhögök előbb, Renesme meg bevágtat a helyiségbe. Utána már az ő kacagását is meghallom. Hozzá pedig Jacob morgását. A vérfarkas ma ballábbal kelt fel. Pech.

Bekukkanthatok én is a fürdőbe. Eszményi látvány tárulkozik elém: Jake félig a kádban, félig a padlón van. Sikeresen kiesett onnan, ahogy szállt volna bele. Ismét gratuláció neki.

Csak legyintek egyet és fordulok is meg. Kimegyek a szabadba levegőzni egyet. Leülök a lépcsőre és nekidőlök a korlátnak. Kibámulok két fa között az erdő felé. Oda vágyok én most. A nagy szabadságba. De ma örökre, hacsak el nem válok, összekötöm egy pasival az életem.

Előkapom a telefonom és feltárcsázok egy számot. Várom, hogy kicsöngjön. Mikor végre felveszi, letámadom:

-   Muszáj?

-  Az – és már le is teszi. Nah ennyi volt a reménykedésből.

Nessie és a barátja is megjelenik az ajtóban mellettem. Mivel nem olyan széles a csigalépcső lefelé, ezért fel kell állnom ahhoz, hogy lemehessenek. Úgy volt megdumálva, hogy mennek a Nagyházba a többiekhez és megbeszélik a részleteket. Én meg pihenjek addig. Hát mondom kösz.

Ránézek az órára és döbbenten észlelem: a mai napnak sose lesz vége!!! Mivel tudom, hogy egy jó kis könyv mindig eltölti az időt, ezért visszamegyek a házba egy kötetért, majd levágtatok a függőágyamhoz. Beleterpeszkedek, elterülök rajta.

Odáig, hogy felüssem a könyvet nem jutok el, mert szokásához híven csörög a telefonom. Azt meg a lépcsőfokon hagytam. A nagy ügyességemmel kimászok a függőágyból. Próbálom szugerálni, hátha abbahagyja. De kitartó az illető. Nagyon az.

Nah ki keres? Az előbbi szám, amit tárcsáztam nemrég.

-   Muszáj? – kérdi most Ő.

-  Az – vágom rá egyből és én is lecsapom úgy, ahogy Ő tette.

Ezzel visszafekszek a függőágyba, de már a telefonom is nálam marad. Fel vagyok készülve, hogy mikor érnek a váratlan értesítések, miszerint idejönnek készülődni a többiek. Meg hát még fel kell cipelni a kocsikból a koszorúslány ruhákat is. Majd valaki elintézi. Biztos erre vetődik valami fess fiú.

Laza vagyok mint egy rosszul összerakott sátor, ugyanis semmit se teszek, de tényleg. Ringatom magam, miközben nem olvasok. Csak bámulom a felettem tornyosuló két fa lombját, amire jó lenne felmászni és szétkémlelni az egész erdőn.

-  Arról ne is álmodj – szólal meg a jól ismert hang a hátam mögött.

Felülök lovagló ülésbe és hátrafordulok. Egy kedves kis család közeledtét látom az erdőből: gyalog. Gondolom a reptérről egészen idáig futottak. Van kondijuk, hisz vámpírok. Szerencsére azon se kell elmélkednem, hol szállásoljam el őket.

-  Nyugi, Zel – mosolygok. – Semmi fáramászási szándékom nem volt.

-  Na ja – legyint egyet. Majd a vállánál megfogja a feleségét. – Hadd mutassam be neked a feleségemet, Emma-t és a lányomat, Katherint.

Első gondolatom az, hogy mennyi fájdalmat kellett az új barátomnak átélnie addig, ameddig a lánya hosszú nevét a hátába nem vésték. És ebből következik az, hogy mi lesz, ha az ikrek megszületnek. Tuti az én dilis Aaronom is képes lesz erre.

A két új ismerősöm olyan közvetlen, hogy egyből meg is ölelnek és puszit is adnak. Kicsit meglepődök ezen, de hát vannak fura emberek. Meg aztán örülök is neki, hisz nincs az a feszültég, hogy mi a francot kezdjünk egymással.

-  A többiek? – érdeklődik Zel, miközben kiveszi a kezemből a könyvet és azt vizslatja.

-  Szerinted? – kérdezek vissza. – Hülye kérdésekkel ne fárassz!

És felé villantom bájos vigyorom, amire neki is fülig érő szájat varázsolok. A fejéhez csap és már mondja is a feleségének, mi a helyzet. Ők kapcsolnak és bólintanak. Úgy látszik a benga barátomnak nem volt ideje elmagyarázni, miként mennek itt nálunk a dolgok.

-  Mentek hozzájuk? Otthon vannak – mondom. – Lázasan égnek az esküvői előkészületekben.

Erről jut eszembe, hogy valakit fel kéne hívnom! Gyorsan a mobilomért kapok és a mutatóujjammal jelzem Zelék felé, hogy várjanak.

-  NEM! – ordítok bele, mikor felveszik.

-  DEEE! – hallom az ordítást a másik végén. És újabb kattanás.

Ahogy látom barátaim meglepődtek azon, amit leműveltem az idegennel. Emma zavartan néz az összes égtáj felé egyszerre, Kathy pedig a földet morzsolja a cipőjével lehorgasztott fejjel. Zel pedig vigyorogva és fejét rázva vakarja a tarkóját.

Bevezetem a házba őket. Zelt megkérem, kapja fel a kocsikban lévő koszorúslány ruhákat és vigye a vendégszobába. Szerencsére megteszi. Örök hála neki. Viszont sajnos semmivel se tudom őket megkínálni, de szerencsém van, mivel mielőtt eljöttek vadászni voltak. Ezért is késtek ennyit. Tényleg… ha már úgy is itt van Zel haverom, akkor megérdeklődöm tőle, kik azok a kegyetlenek. Mindenki tudja, hogy kapó vagyok az izgis dolgokra.

Emma-nak és Kathynek bemutatom a házat. A kislánynak megmutatom, mivel szórakozhat. Szóval leültetem a játékgép elé, aminek az irányító izéjét egyből a kezébe veszi és már működik is vele. Profi benne a leányzó, keni vágja a játékot. Fene tudja mi lehet az, őszintén bevallom, hogy nem érdekel.

Addig kifaggatom a többieket, tudnak-e valamit az estéről. Mert előttem mindenki titkolózik. Természetesen ők is! Miért ne tennék az ellenkezőjét, ha itt vannak. Zel eljött összeadni minket, aztán meg másnap vagy harmadnap elmegy haza. És ennyi. Jól érezzük magunkat és fergetegeset mulatunk. Utána hullák leszünk. Legalábbis én. Mert ki fognak készíteni. Tudom… egyszerűen érzem.

Viszont ők sem maradnak sokáig. Fél óráig eldumálgatunk arról, hogy mivel töltöttük az időt azóta, amióta legutoljára találkoztunk. Naná, hogy a vámpír barátom lusta elmondani nekem, kik azok a kegyetlenek. Még jó, hogy megkérdeztem! Ki nem hagytam volna.

Mielőtt elmerülnék a magányosság tengerében, ismét kopogtatnak az ajtón. Elég nagy ma a forgalom, de hát ennek lehet így kell mennie. Én cseppet sem örülök neki, mást viszont úgyse csinálhatok. Csak tűröm és tűröm azokat az ismerősöket, akik idevágtatnak. Éljen.

Apa robog be nagy lendülettel. Kezében a kézi ultrahang készüléke, amit kapásból lerak az ebédlőasztalra. Aztán felém jön és megölel fülig érő szájjal. Szerintem beszívott vagy valami hasonló dolog történt vele. A korházban bizonyára új kábszert fedeztek fel és valakin ki kellett próbálni.

-  Nah hol csináljuk? – kérdi enyhén félreérthetően.

Ránézek kerek szemekkel, mintha nem tudnám miről érdeklődik. Ő is rám néz nagy szemekkel, mintha hülye lennék. Gondolkozik egy darabig, végül elneveti magát. Akkorát koppant neki a dolog, hogy szerintem a világ másik végén is érezték.

-  Mármint az ultrahangot?

-  Jaj, minek? – kérdem unottan.

-  Mert van még legalább két hónapod és már úgy nézel ki, mintha hatos ikreid lennének. Carlisle se tudja, mi lehet ennek az oka.

-  A fene, de tegnap vagy mikor voltam!

Úgy látszik nem ellenkezhetek. Kézen fog és a nappaliba vonszol, ahol lenyom a kanapéra. Felhúzza a felsőmet és a hasamra nyomja a fél tubus fehér valamit. Majd bekapcsolja a műszert és lokátorozni kezd a hasamon. Jól hallatszik a két szív dobogása, ahogy a két hatalmas baba a hasamban elvan. Mintha mosolyognának és integetnének nekünk.

A vizsgálat közben megemlíti, hogy találkozott idefele jövet Zelékkel, akik meg odafele tartottak. Később leül vele dumálni, hogy mégis miként akarja véghezvinni az egész esküvőt. Van-e normális szövege meg minden. Mert hát nem mindegy a vámpíroknak, miként adják össze őket. Hogy ez mekkora egy marhaság?!

Miután végez eltűnik, mint a kámfor. Elköszön, puszit ad és már itt sincs. De azért még az ajtóból visszafordul, hogy Mark nemsoká itt lesz és el szeretne engem vinni vadászni az esküvő előtt. Nehogy megkívánjam az emberek vérét. Nah, milyen kedves az én bátyuskám.

Ahogy Apu mondta, Mark meg is jelenik szinte egyből. Ellenállást nem várva felkap a karjaiba és már ugrik is át velem a lépcsőkorláton. A hegyek felé veszi az utat velem. Úgy pattog, minta pehelykönnyű lennék két gyerekkel a hasamban.

Én pedig közben próbálom kikapcsolni az agyamat úgy, mint ahogy hónapokkal ezelőtt tettem. Csupán egy illatra kell koncentrálnom, az állatéra. Azonban akármennyire rohangálunk össze-vissza a fák között, sehol sem találom meg a nekem valót. Velem ellenétben bátyám igen, aki le is tesz és el is rohan azon nyomban a zsákmánya felé. Csak egy kis reccsenést hallok és már tudom: az vad halott.

Legalább Marknak sikerült. Mikor végez úgy öt-tíz perc múlva visszajön és ismét felemel. Visszamegyünk a kunyhócskámba. Az út valamivel rövidebb oda, mint ide volt. Mert nem kerülünk és nem keresünk. Egy a célunk, hazajutni.

Szeretett rokonom, mikor hazaérünk lerak a földre, megölel és puszit nyom az arcomra. Elnézést kér, és elhúz a fenébe. Mindenki itt hagy? Büdös lennék, hogy a családtagjaim kizárólag fél óránál tovább nem maradnak meg mellettem? Lehet le kéne zuhanyozni.

Meg is teszem. Hűvös víz csordul le a testemen. Imádom a vizet, nincs jobb dolog a felfrissülésnél alatta. Mikor meg végzek újfent kedvet kapok kiülni a lépcsőre ejtőzni egyet. Közben azon gondolkozok, miért nem vagyok képes arra, hogy beszéljek a babákkal. Úgy meghallgatnám őket, hogy miért kínozzák annyira az anyjukat. És miért szívatják velem annyiszor az apjuk vérét.

És megvan, hogy ki lenne erre a legmegfelelőbb vámpír, aki ezt meg tudná tenni! Edward olvas mindenki gondolataiban, kivéve Belláéban. Ha ez így van, akkor az én kis aranyoskáiméban is tud turkálni egy kicsit. Tuti nem fogják zokon venni. Ha igen, akkor kíváncsi leszek ki fogja jobban megszívni a bosszúhadműveletek sorozatát. Én, vagy ők?!

Először is fogom a telefonom és felhívom Aaront, hogy jöjjön a nagy eseményre, ha kíváncsi rá. Csörög, kicsöng, kicseng, kibúg meg ilyenek. Beletelik vagy öt percbe, mire végre felveszi.

-  Mivan már megint? – kérdi unottan.

-  Gyere haza! – parancsolom. – Edward lehet olvas a gyerekek gondolataiban.

Lecsapja a telefont. Érdekes. Csak vállat vonok erre a cselekedetére. Mindig is tudtam, hogy őrült. Ez van és kész. Most jöhet Edward. Remélem belemegy a dologba.

Bele hát! Azt mondja egy pillanat és itt van. Szó se róla, mire leteszem a telefont és mire a Nagyház felé nézek már előttem mosolyog. Viszont Aaron is ekkor érkezik meg. Dúl benne az életkedv. Gondolatolvasó fogadott unokatesóm fejét úgyse tudja átvágni. Nem tetteti az őrülten örülőt.

Bemegyünk a házba, én egyből elnyúlok a kanapén. A többiek meg ahova akarnak. Ilyen egyszerű és minden nagyszerű. Szuper háziasszony válik majd belőlem. Szemeim előtt le is pereg a békés családi élet egyik részlete:

-  Asszony, nyiss ajtót! – fogja üvölteni Aaron a tévé előtt a haverjai társaságában egy üvegsörrel a kezében a focit nézve.

Mellesleg a gyerekek bömbölnek, mert Brajack fejbe vágta Kyrát egy játékkal, aminek megtorlásaként a kislányom orron ütötte a testvérét.

Én meg a nagy fejkendőmmel éppen mosogatom a napi szutykos edényeket, amit a falka hagyott maga után. Ruháim nyúzottak és totál úgy érzem majd magam, mint Hamupipőke. Csak a szám nem változott:

-  Nyiss ajtót te, Szőrpamacs! – szólok majd. – Vagy szóljak a bolháidnak Bolhazsák?