-  Észrevetted már? – kérdem Marktól, aki egyre többet van itt nálam a kunyhóban. Gondolom Apu küldi rám mindig. Úgysincs dolga, míg Jenniferék szervezkednek az esküvőmmel kapcsolatban. Ezért jön kártyázni, beszélgetni, enni, sakkozni és csak úgy kiszabadulni otthonról.

Aaronnal már egész jól elvannak, bár alig szólnak a másikhoz. Remélem ez az idő múlásával majd valamilyen szinten megváltozik. Oké, haveroknak nem muszáj lenniük, de azért haragban sem kéne lenniük.

És most is itt van nálunk, hátra dőlve a kanapén és a tévét bámulva. Érdeklődve figyel fel a kérdésemre, azt se tudja hol van.

-  Mit? – kérdez vissza.

Megfogom a fejemet. Öt perce magyarázok neki arról, hogy a családunk egyre kevesebbet használja a képességeit. Van úgy, hogy évekig nincs is rájuk szükségünk. Régebben persze, amikor még nagyobb bajban voltunk és folyton menekültünk és támadtunk, akkor sűrűn vettük igénybe azokat. Hiába, mára már minden megváltozott.

-  Semmit, hagyjuk – mosolygom.

Bátyuskám vállat von, rám hagyja a dolgot. Felnézek a plafonra, majd fel akarok tápászkodni. A nagy hasam miatt eléggé nehézkés. Hiába vagyok félvér, hiába mozgok villámgyorsan és hiába van jó egyensúlyérzékem, mégse tudom magam megtartani és mégse tudok gyorsan felállni ültemből.

Kimegyek a ház lépcsőjére. Leülök, ahogy szoktam és bámulom a nagy semmit. Vágyom a régi életemre, jobban, mint bármi másra. Ne értsen senki félre, szeretem a mostanit is. De a szabadságnál nincs felemelőbb érzés. Most függök bizonyos dolgoktól, amit egyáltalán nem bánok. Szeretem őket és szeretni is fogom. De a függetlenség...

Nagyot sóhajtok, nekidőlök a korlátnak és kibámulok a rácsok közül az erdőbe. Kedvem lenne futkorászni egyet benne. De mivel a gyerekek miatt egy kicsit elvesztettem egyensúlyérzékem és a reflexeim közül is jó néhányat, ezért inkább lemondok róla.

Apu és Carlisle még mindig vizsgálják, miért nőnek ennyire gyorsan a gyerekek. Az is külön eset volt, amikor Nessie születését várták Carlislé-k. Akkor Bellánál igen gyors volt a dolog és ráadásul a gyerek kirágta magát, vagy hogy csinálta, az anyja hasából. Őszintén remélik, velem nem ez fog történni. És még én, hogy remélem. Ki is herélem Aaront, ha megtörténik.

Ő most éppen náluk van, elhoz néhány göncöt. Valahogy kezd megszűnni az a kis bezsongása, ami eleinte körülvette és kezd normálissá válni. Előttem. A többiek előtt tetteti a hülyét, mert azt hiszi ezt várják el tőle. Pedig a frászt.

Mindkettőnk úgy gondolja, hogy vajmi kevés fog változni az életünkben. Lesz két gyerekünk, akikről gondoskodni kell. Erre leszek majd én, de felőlük rohangálhatok össze-vissza. Állítólag gyors növésűek lesznek, lehet gyorsabbak, mint Renesme. Mindez a farkasgénjeik miatt.

Mark unottan zuttyan le mellém a lépcsőfokra. Látom rajta az elégedetlenséget. Mindig próbálja magát visszafogni, de jól ismerem. Azt szeretné, ha ugyanúgy tudnánk versenyezni mint régebben.

- Nyugodtan menj haza – mondom. Felnézek az égre. – Én is unom, jobban, mint te.

-  Elhiszem neked – feleli. – De nem akarok bunkó lenni.

-  Az vagy – hülyülök. – Ezért tűnjél el.

Megölel, ad két puszit és már süvit el az erdő fele. Egyedül maradok. Visszamegyek a házba, fogok egy pokrócot, majd vissza a szabadba. Csak ezúttal lemegyek a földre és leterítem a lepedőt. Ráfekszek, a kezeimet a fejem alá kulcsolom. Próbálok így feküdni, de nem nagyon akar.

Kínomból kifolyólag elindulok az erdő széle fele. Sétálok, van időm bőven. Senki sem ellenőriz, a telefonomat is otthon hagytam. Minek cipeljem? Úgyis csak zaklatnának rajta állandóan.

Az a célom, hogy megnézem a naplementét a vízesésnél. Felmászok oda, ahol a víz zúg alá. Vagyis inkább az oda felvezető könnyű kis ösvényt választom. Azon lazán feljutok, megerőltetés nélkül. Sokszor voltam már fenn ott, de máskülönben elég sziklás egy hely. Csak az a jó benne, hogy átlátni az egész környéket.

Oda az út legalább húsz percet vesz igénybe gyalog. Azért mert többé kevésbé ki kell kerülnöm azokat az utakat, amiket eddig használtam. Így egész nagy kerülőket kell tennem. De amint már mondtam, van egy rakás időm.

Mivel tavaszodik, kezd visszatérni az erdőbe az élet. Az örökzöld fák megtelnek élettel a rájuk fészkelő madaraktól és egyéb állatoktól. A talaj újra zöld lesz és mohával teli. Egyszerűen csiklandozza az ember talpát. Imádok mezítláb lenni.

Már hallom a vízesés lágy hangját. És a hűvös fuvallatát is felém fújja a szél. Beleszívok a friss levegőbe, egyből felfrissülök. Egy rúgás jelzi a pocakomban: a gyerekek is örülnek a kikapcsolódásnak. Megsimogatom hasam és mosolyra húzom a szám. Boldog vagyok.

Csábít a víz. Van még időm bőven arra, hogy meglássam a lemenő nap sugarait. Mivel tudom, hogy senki se lát meg és mivel azt is tudom, hogy az se érdekelne, ha meglátna, ezért meztelenül gázolok bele a hűs habok közé.

A nagy hasam könnyedén levisz a víz alá, így búvárkodok. Felfedezem a víz alján élő kis élőlényeket, halakat. Megnézem azokat a köveket, amiket a víz kicsiszolt, szinte teljes simára és csillogóra.

Felmegyek a felszínre és felnézek az égre. Mindig van időm ahhoz, hogy feljussak a vízeséshez. Viszont lehet elmarad a bámészkodásom. Valaki erre tart. Valaki, akinek babahintőpor illata van. Hűha, nagyon ismerős nekem ez a helyzet. Mintha négy-öt hónapja itt martuk volna egymást a vízben. Rosszul emlékeznék?

-  Mit keresel itt? – kérdezi, mikor észreveszi a testnélküli fejemet. – Otthon lenne a helyed, Cumis.

Én megmondtam, hogy a régi lett. Szerintem egy ideig beszívott és azért volt olyan jó kedve és azért örült annyira mindennek. Lehet ma nem vette be a napi adagját. Ha otthon leszünk megkérdezem.

-  Fogd be, Szőrzsák – mosolygom. – Van jogom kimászni a házból. Hordjál már ki két kölyköt egyszerre és akkor rinyálj.

Bejön hozzám a vízbe, bukfencezik néhányat, alámerül majd felmerül. Úszikál háton és hason. Elvan. Alig foglalkozik velem. Végre. Egy ideje kezdett az agyamra menni. Aztán egyik napról a másikra leszokott róla. Szerintem beszélt valakivel, aki azt a jó tanácsot adta neki, hogy hagyjon békén.

Lemerülök én is, egészen a kis sziklákig úszok a víz alatt. Ez az utolsó alámerülésem. Visszaevickélek a partra és felveszem a ruháimat. Elindulok felfelé a kis ösvényen, amin annyisokszor jártam az évek alatt. Észreveszek néhány vaddisznónyomot, remek ebéd lesz majd belőlük egyszer. Félek, nem lesznek elegek, ha éhes leszek a szülés után. Aaron vérét se szívhatom. Remélem nem kell az emberi vérre visszaállnom.

Leülök a főre a víz mellé, megtámaszkodom a kezeimen és nézem a pont szemben lévő narancssárgában, vörösben és citromsárgában játszó égboltot. Fura az itteni égbolt jelenségei. Nappal szinte állandóan borús és alig lehet a napot látni. Viszont mihelyst lemenőbe készülődik felfedi magát és bearanyoz minket. Fantasztikus.

Lassan sötétségbe borul minden. Egyre homályosabb lesz. Az éjjellények ciripelnek és különböző hangokat adnak ki. Bekapcsolják éjszakai üzemmódjukat. Az erdő sosem pihen.

Aaron érkezik mögém. A lábait szétterpeszti a két oldalamnál és a mellkasához húz. A kezeimet előre teszi a hasamra, fogva tartja azokat. Az állát pedig a nyakamra teszi.

-  Így csak kényelmesebb, gondolom – suttogja.

A vállára hajtom a fejem és sóhajtok egyet. Igen, sokkal kényelmesebb.

-  Ugye tudod, hogy nem tettem le a meztelenségről az esküvőn – mondja. – Annyi kedvezményt kaptok, hogy felveszek egy alsónadrágot és egy nyakkendőt. Ennyi.

Elképzelem magamban a szitut. Megy a kellemes zene, mindenki ott van a helyén és minden pöpec. Sőt, én is az oltár előtt állok és várom, hogy megjelenjen a vőlegény. Ő pedig egyszer csak megjelenik úgy felöltözve, mint egy chipandale fiú. Mindenki dőlni fog a röhögéstől. Főleg a vámpírokat. Haláli lesz. És tudom, hogy ki fogja őket nyugalomra inteni. Zel, aki vámpír és büszke arra, hogy egy vérfarkas veszi át az ősi hagyományok egy kicsiny részét.

-  Jól van – fogom vissza röhögésem. – Bolhazsák, felőlem aztán cigánykereket is hányhatsz.

-  Muszáj ott lennem?

-  Mivan?! – fordulok vele szembe. Szórakozottan rácsapok a vállára. – Te kértél meg, nem én téged. Azért mondtam igen, mert... na látod fogalmam sincs.

Érdekes, felettébb érdekes. Néhány napja majd meg vesztünk egymásért. Bennünk volt az a hiányérzet, amit a másik okozott távollétekor. Ma meg? Semmi, de tényleg. Szerintem ez attól van, hogy kezdünk összemelegedni és megszokni egymást. Rájövünk arra, mint a kapcsolatunk elején is: nekünk nincs szükségünk nyalásra és falásra. Mi így is szeretjük egymást. Életünk végéig. De azért holnap elmegyünk a Nagyházba és kivizsgáltatom magunkat Brandonnal.

Ezt eldöntve bököm meg párom jelezve, hogy keljen fel. Megteszi és a kezét nyújtva felsegít. Ugyanabból a lendületből magához ránt és belecsókol a nyakamba. Ezután megfogja a kezem és elkezd ráncigálni a kis út felé. Alig bírom visszafogni.

Milyen nevetséges az egész. Képes volt kocsival eljönni egészen a közeli idáig a közeli úton, aminek az egyik szakasza a házamhoz vezet. Szerintem tuti tudta, hogy itt esz a fene és értem jött. Milyen kedves és lovagias. Asszony, hazafele!

Hazahajtunk, ahol ínycsiklandozó illatok fogadnak. Kérdő tekintetemre Aaron csak vállat von. Olyan kaját készített, amit nyugodtan ott lehet hagyni a sütőben két-három órára. Eszembe se jutott az éhség addig, míg haza nem jöttem. Ebben a pillanatban pedig valósággal repülök a konyha felé. Bevetem magam az illatkavalkádba. Folyik a nyálam. Mikor eszünk?!

Laza pasim csak úgy tepsistől kiteszi az asztalra a kaját, rak az asztalra evőeszközöket és tányért, majd helyet foglal. Csatlakozok hozzá és peppet elcsodálkozok azon: hogy lesz ez elég négyőnknek?!

Mindegy, én magamhoz veszek egy jó adagnyi felismerhetetlen húst. Az íze viszont isteni finom. Alig rágom meg, le is nyelem. Szó szerint zabálok, asztaltársam pedig nézi mit művelek.

Megelégelve a malackodásomat, ami leművelek, megfogja a fejemet és maga felé fordítja.

-  Nézd, megmutatom, hogy kell rágni – és bevesz egy falatot és rágni kezdi. Jól láthatóan. Aztán lenyeli. – Nah ezt csináld utánam.

Érdeklődve figyeli, miként teszem azt, amit ő. Megteszem, mire bólint és visszatemetkezik a saját ételébe. Csendbe kajálunk. Szerintem mindkettőnknek jó ez a kis nyugalom. Mostanában elég sokan zaklatnak minket. Tegnap még October is ellátogatott ide Aaronnal, hogy meglátogassa azt a kis helyet, ahol élünk.

A késői vacsinak nevezhető kajálás után kedvem támad egy kicsit olvasni. Meglátogatom a könyvespolcokat, ahol új könyvek is találhatók. Elnézelődök közöttük várva, a kezeim közé akad-e az igazi. Egy ideig beletart, de végre megtalálom a nagy őt.

Leslie L. Lawrence Tulpa című könyve nyűgöz le. Ez arról szól, hogy az író belebújik egy történész szerepbe és felmegy az egyik Himalájai kolostorba, ahol mindig üldözi a balszerencse. Ráadásul egy csoport is érkezik oda, aminek a tagjait gyilkolássza valaki. Ennek a valakinek a személyét próbálják kideríteni. Érdekes egy sztori. A tulpa pedig valami olyasmi lehet, mint az asztrális kivetítése saját magunknak akár több ezer kilométerre is tőlünk.

Lassacskán kezd lecsukódni közbe a szemem, ideje félbehagyni. Feltápászkodok a fotelból és a háló felé veszem az utam. Odafele menet rápillantok a kedvesemre, aki éppen újságot olvas az ebédlőasztalnál. Odamegyek hozzá halkan és gyorsan lecsapom az újságot az asztalra és közel hajolok hozzá. Hirtelen puszilom szájon és mint aki jólvégezte munkáját a szoba felé indulok.

Utánam jön, egyszerre fekszünk be az paplan alá. A mellkasához húzza a hátam, a nyakamba fúrja a fejét és a hasamat átölelve megfogja a hasam. Ebben a békés nyugodtságban alszunk el.

A telefonom kelt fel, amiután Aaron tapogatózik álmosan. Mikor megtalálja az éjjeliszekrényemen felveszi és beleszól:

-  Itt Aaron, ha Pijit keresi napolja el, ugyanis alszik.

Még én is hallom a nevetést a telefonban. Megismerem a hangot, Alice az. Szőrpamacs volt kedves kihangosítani, így meg se kell fognom a telefont és már hallom:

-  Bocsi a kései zavarásért – mondja a lány. – Remélem semmit nem szakítottam félbe.

-  Csak a békés szunyánkat – morgom álomittasan. – Hogy vagy?

-  Az lényegtelen! Hogy vagy te?

-  Fáradtan és kivagyok és nyűgösen és elegen. És megölöm Aaront egyszer.

A nevén szólított morog egyet és beleharap a vállamba. Ráütök a fejére és arrébb lököm. Ő erre az éjjeliszekrényre rakja a telefont, majd letámad, a hátamra fektet és felém hajol. Vadul lesmárol.

-  Héhéhé! – szakít félbe Alice minket. – Mit csináltok?

-  Semmit – felelem. – Aaron rám támadt. Őrült, én mondom. De miért is hívtál?

-  Csak szólni akartam, hogy pénteken érkezik hozzátok a család. Mindenki.

-  Remek! – ujjong Aaron. – Még több vérszívó.

-  Mi van? Úgy halottam megkedveltél minket.

-  A fajtádat, titeket nem ismerlek. De annyit mondhatok, a tifélétekkel se vagyok puszipajtási viszonyban. Ha úgy viselkedtek...

A távolban hallom valakinek a hangját. Határozottan kiveszem az ő személyének a stílusát is. Ez csak Jasper lehet. Akkor ezek szerint Alice a szobájukból hívott fel minket. A szerelme biztosan nagyon örült ennek.

-  Mit csinálsz? Ránk támadsz a feleséged előtt? Majd meglátjuk!

Nah, nehogymár telefoncsatázzanak itt nekem! Abból semmi jó sem fog kisülni, pláne hasznos dolog nem. Meg semmi értelme sincs szavakkal dobálózni.

-  Ha egyszer is verekedni mertek – szólalok meg -, akkor én is. De akkor nem lesz könyörület. És most szeretnék aludni. Készen vagyok. Jócakát.

És pofátlanul lecsapom a telefont. Visszafészkelem magam Aaron mellkasához és behunyom a szemem. Szinte azonnal elnyom az álom. Végre.