Otthon a kis lakomban Aaron is összeszedi magát: normálisabb cuccot ráncigál magára. Haljandó felvenni egy fekete farmernadrágot és egy fekete pólót. Egyáltalán nem ideges, mert nincs miért annak lennie. Egyszerűen írtózik a vámpíroktól, ennyi az egész. Ezért pedig nincs oka. Ez inkább harag és düh.

Nála valamivel feszültebb vagyok én, aki félig vámpír vagyok. Fene se tudja miért, de aggódok. Lehet, hogy a terhesség hozza ki belőlem a dolgot, de lehet alapból bennem van. Mindenesetre eléggé kemény kinézetet mutatok a hangtalan fekete cipőmben, a bőrnadrágomban, a fekete hosszúujjú felsőmben és a bokáig érő bőrkabátomban.

Már majdnem negyedtíz van, amikor elindulunk. Aaron vezet, fél kézzel fogja az én kezemet. Így is erőt ad nekem. Fogalmam sincs, miért nem fél vagy legalábbis miért nem olyan feszült, mint én. Sejtelmem sincs, de majd holnap megkérdezem tőle.

Nem sietünk. Aaron kényelmes. Szörnyű, amit tettem vele. Teljesen átváltoztattam a jellemét. A régi vagány vérfarkas srácból általam egy átlagos szerelmes vérfarkas srác vált. Állítólag ez rosszat tesz a hírnevének. De én látom a haverjain, hogy örülnek a változásnak. Hugh egyszer megemlítette, hogy amióta velem van, azóta alig van vele baj. Előtte nagyon makacsul viselkedett. Félő volt, ha nem lenne a vérfarkasok között a kötelék és a kötelességtudat, akkor ment volna a feje után. Ezeken rohadtul röhögtem, mert most is megy ő a saját feje után. Csak itt vagyok én neki, aki leállítja egy idő után.

De ez most nem lényeg. Itt vagyunk Mansonban. Egész út alatt egy szót sem szóltunk egymáshoz, kicsit kínos a csönd mindkettőnk számára. Mindkettőnk töri a fejét valamin. Bárcsak ezgyszer beleláthatnék a fejébe!

Észrevettem ám, hogy felkészült! Egy hátizsákba rakott el magának váltás cuccot, amit arra az esetre tartogatott, ha át kell változnia. Ez csak elővigyázatosság.

Keresztülhajtunk a városon, eléggé nagy forgalom van. Ilyenkor szoktak az embere bulizni járni. Megfelelő ez az éjszaka, hisz alig feltűnő, ha néhány ember együtt dumál valahol. Ráadásul úgy felöltözve, mint mi.

Kiérünk a reptérre, ahol három alakot vélek felfedezni. Szuper, ha harcra kerül a sor, akkor se lenne esélyünk. Aaron nem bírna el két vámpírral és ebben az állapotban én sem.

Lefékezünk előttük. Már szállnánk ki, de ők megrázzák a fejüket és beszállnak a kocsiba, hátulra. Olyannal, mint a biztonságiöv, ők se foglalkoznak. Várják, hogy a párom indítson. Egy szó nélkül.

Mikor kiérünk a reptér parkolójából megszólal az egyik. Zel hangját vélem fel benne:

-  Szeretném, ha elvinnének minket magukhoz.

Nagyot nézek. Ha ezt akarták, minket kellett magammal hoznom Aaront? Hisz egyedül is el tudtam volna őket ráncigálni a kis kunyhómhoz.

- Minek? – kérdem. – Itt nem lehetne megbeszélni? Mansonban nincsenek vámpírok se vérfarkasok.

-  Tudjuk. De lehet hosszú lesz.

-  És egyáltalán ők kik? És megkérhetném, hogy ne magázzon? Idegesíti a fülemet.

A visszapillantó tükörből látom, hogy ránéz két társára és halvány mosoly fut végig a száján. Majd ismét visszaveszi azt a komoly ábrázatát, amit a kezdetektől mutatott.

Aaron egy mukkanás és morgás nélkül rákanyarodik arra az útra, ami C-be visz. Azonban éles szemeim, amik a legapróbb rezzenéseket is észreveszik a testén felfigyelnek izmai legapróbb remegéseire. Nem tetszik neki az a gondolat, miszerint a mi kis lakunkba visszük az idegeneket. Őszintén? Nekem sem.

Elered az eső, ami jobban rejtélyessé teszi az egész ügyet. Furcsa mód mindig olyankor szokott lenni a legnagyobb zuhé, amikor valami titokzatos dolog van készülőben. Ez törvényszerű vagy olyasmi.

Kedvesem C-ben ismét elhajt a házuk előtt ellenőrzés végett. A hátunk mögött ülő vámpírok érthetetlen nyelven mormognak egymásnak. Ez ismét feldúl, kíváncsi vagyok miről szól a beszélgetés. Mivel elve illetlenség társaságban sugdolózni.

Lekanyarodunk a kis ösvényre, ami a kocsit elviszi egészen a kis épülethez. Eléggé zötyög a járgány, de utasainkak meg se kottyan. Zavartalanul beszélgetnek tovább. Az idegeimre mennek. Majd megtudják, milyen is vagyok én akkor, ha valami nagyon felhúz.

A házikóban felkapcsolom a villanyt. Aaron a hálószobába veszi útját, puszi nélkül. Megvonom felé a vállam, és várom, hogy a vendégeink is bejöjjenek. Mikor megteszik, átlépik a ház küszöbét kicsit elakad a lélegzetem.

Három hatalmas emberrel találom magam szemben. Eléggé kigyurt alakjuk megrémisztene mindenkit, aki velük egy légtérbe kerül. Arcuk komoly, íriszük fekete. Ez egyfajta magabiztosságot és rémisztő ábrázatot ad nekik. Öltözetük alig különb az enyémnél. Ugyanolyan bőr szerkó, csak férfi változatban. És acélbetétes cipővel.

-  Melyikük is Zel? – kérdezem.

A középen álló illető egy lépést tesz előre és meghajol.

-  ­Miss Cullen, szeretém bemutatni társaimat – szól. Rámutat a jobb oldalán álló srácra. Tipikus férfiszépség. – Ő Quem – Rámutat a másikra, az ő arca tele van sérülésekkel. – Ő pedig Rhux – Végül magára mutat. – Én pedig Zel vagyok.

-  ­Elég hülye nevük van – jegyzem meg. – Bocsánat.

-  Tiszában vagyunk vele – mosolyog Rhux nevezetű.

-  Igen – helyesel Quem. – Régóta élünk.

-  Elhiszem – bólintok. – De térjünk a lényegre. Mit akarnak itt?

-  Ha mi tegezhetünk, te is tedd ezt – kéri Zel. – Leülhetünk?

A fejemhez csapok, ilyen illetlenséget! Egy normális vendéglátó már régen étellel és itallal kínálták volna a vendégüket, én pedig ehelyett összevissza faggattam őket és megjegyzéseket tettem a nevükre. Idióta vagyok.

A nappali részhez vezetem őket. Helyet foglalnak a fotelokon, én pedig velük szembe ülök a kisasztalra. Megkérdezem tőlük, kérnek-e valamit. Sajnálattal közlöm velük azt is, vérrel nem szolgálhatok, hacsak vérfarkasvért szeretnének inni. Erre csak röhögnek. No lám, oldódik a hangulat.

Vagy tévedtem? Zel arca ismét elkomorul:

-  Valójában nem Aila adta meg a számodat, hanem titokban szedtük el tőle. Mert ő nem tudja, mik vagyunk mi. Piji, hamarosan itt nagy bajok lesznek. Keresnek téged, mert olyasmibe ütötted az orrod, amibe nem kellett volna.

-  ­Mi a fene? – vonom fel a szemöldököm. – Mi kapcsán?

-  ­Tudod te azt jól. A gyilkosságok kapcsán. Ugye nem hallottál mostanában róluk?

Elgondolkozok. Elég sokszor megy a rádió, miközben főzök meg ilyenek. A kocsiban is. De egyszer sem hallottam róluk az utóbbi időben. Megrázom a fejem.

-  Na látod. Miattad. Azt hiszik, hogy ha egy ideig leállítják az újszülötteket, akkor te leszállsz róluk. És ez sikerült is. Időközben más dolgod akadt – a háló felé tekint.

-  Ez igaz. És akkor most én mire kellek?

-  Szeretnélek megkérni arra, hogy csatlakozzatok hozzánk – mondja.

-  Mi lenne a dolgunk?

-  Már eléggé előrehaladott az ügy. Úgy készülünk, legyőzzük az újszülötteket és azokat a vérfarkasokat, akik melléjük álltak. Ehhez szükséges egy olyan hely, ahol nem kavar nagy port. Erre a helyre gondoltunk.

- Itt? – hüledezek. – És hogy hozzátok ide őket? Hisz több, rohadt messze vannak!

- Idecsalogatjuk őket, de ez legyen a mi dolgunk.

- Figyi, amúgy erről nem én döntök, hanem az Apám. Vele is beszélhettek.

- Most?

- Felőlem! Vámpír, bármikor ráér.

- A barátod pedig megkérdezhetné a vérfarkasokat - mondja Rhux.

Bólintok, bólintanak és felkelnek a fotelokból. Elindulunk a kijárat felé. Eligazítást adok nekik arról, merre menjenek. Mikor ez megtörtént, elfutnak. Szélsebesek, azonban elégedetten látom: nálam még mindig lassabbak.

Megkönnyebbülten megyek vissza a házba. Egyenesen a fürdőszobába vetem magam, ahol hidegzuhannyal mosakszom meg. Kissé felfrissülök, de még így is fáradt vagyok. Hosszú volt ez a mai nap, végre vége van.

Pizsiben bújok a már alvó Aaron mellé. Vigyorogva figyelem, ahol lélegzik. Őt aztán nem húzta fel a dolog, hogy három idegen van a házunkban. Úgy látszik minden méreg kiment bel

Aaron másnap hamar eltűnik, meg se várja, míg felkelek. Üzenetet se hagy, semmit. Bizonyára elment megkérdezni a társait a tegnapi dologról. Tudom jól, hogy hallgatózott. Sose hiszem el, hogy ennyi idegen vámpír között hagyott volna őrizetlenül.

Mivel rühelli a rádiót, ezért sose hallgathatom. Most bekapcsolom és érdeklődve figyelem. Mivel pont kilenc óra van, hírek vannak. Éa várva várva eljön az a pillanat, amire számítottam. A hírolvasó nő közönyösebbnél közönyösebb hangon, érdeklődést se színlelve olvassa a szaftosabbnál szaftosabb híreket.