Csendes az éjszaka itt nálunk. Ugyan az erdőből hallom a szokásos zajokat, mégis valamiért nyomasztó ez nekem. Talán, mert a többiek nincsenek itthon. Jó ötlet volt otthagynom őket? Feltételezem haragudni fognak rám. Esme azon fogja egész idő alatt törnie a fejét, hogy mit rontott el. Én marha.

Felmegyek a szobámba, a szennyesemet belerakom a szennyes tartóba, a többit a szekrénybe. Szépen elrendezek mindent a helyére. Majd ledőlök az ágyra és nézek ki a szememen. Aludni akarok, mégse jön rám az álom.

Azon gondolkozok, mit csináljak még két napig. Beszélnem kéne azzal a tökkelütött vérfarkassal, rendbe kéne tenni a dolgokat. Viszont nincs senki, aki a bajtól megvédene. Inkább elnapolom a dolgot későbbre.

Bekapcsolom a rádiót, hadd szóljon valami. Zene, zene hátán megy éppen benne. Akármerre tekergetem nincs híradó. Már régen érdeklődtem a világot érintő események iránt. Szörnyen furdal az a rohadt lelkiismeretem. A világ lemaradt arról, hogy én meghallgassam kínjait, bajait. Mintha megcsaltam volna őt. Szemét voltam, és élveztem. Erre hajlandóságot mutatok arra, hogy elmondhassa nekem, mi bántja a lelkét, és nincs semmi. Csak zene. Ráadásul a duc-duc féléből.

Végre megszólal a várva várt hang: reklám következik. Ez után néhány perc és hírek lesznek. Alig bírok magammal. Tűkön ülök és mardos a kíváncsiság.

Izgalmas reklámból szemezgetek: ha Provident hitelt vesz fel, lényegében nem jár rosszul, csak 300 dollár kölcsön után 2000 kell visszafizetnie. Az egyik kimondhatatlan nevű áruházban olcsóbban adják a szalonnabőrt. Ezeken kívül még lakáshitel, mozi ajánló, OB tisztasági betétes hirdetés. A szokásosak.

A hírmondó nő belekezd a mondandójába ezek után. Hegyezem a fülem, hangosabbra veszem a készüléket. Szomorúan hallom, hogy sehol sem történik semmi. Azon kívül, hogy világválság van. Ezt pedig legjobban Magyarország sínyli meg állítólag. Munkahelyek mennek tönkre és zárnak be, így több a munkanélküli. Ilyen olyan segélyeket, Európai Uniós pénzeket kérnek kölcsönbe. Kérdés: ki fogja ezeket visszafizetni?

Mivel megindultak a havazások, fokozottan balesetveszélyesek az érintett országok, városok utjai. Máris beszámolnak egy mai esetről, ahol nyári gumi használata miatt kisiklott egy kocsi és nekiütközött az út menti korlátnak. Az vezető szerencsére megúszta azzal, hogy agyrázkódást és bordatörést szenvedett. Simán lezuhanhatott volna a mélybe.

Sürgős hírként érkezett hozzájuk, hogy ismét pusztít a New York és környékén lévő gyilkos. Az áldozatok száma ismét nő, pedig az elmúlt néhány hétben megszűntek az eltűnések és az emberek fellélegeztek. Azonban újra több bejelentés érkezett a helyi rendőrkapitányságokra.

Néhány halottat is találtak a sikátorokban, amiknek fura félhold alakú seb éktelenkedett a nyakukon. A boncorvos mindegyiknél megállapította, hogy az áldozatok vére hiányzik. A nyomozók a nyomokból ítélve arra következtetnek, hogy mindegyik olyan sebeket szerzett, amik könnyen okozhatták a végleges vérvesztést. A vér pedig mindannyiszor a lefolyóban végezte. Miért olyan ismerős nekem ez a megoldás??

Fel nem foghatom, hogy miért nem cselekednek a nyomeltüntetők. Nekik lenne a feladatuk az ilyen mocskok eltörlése, akik toborozzák a vámpírokat a területek megszerzése érdekében. Életem során vagy tízszer fordult elő ilyesmi és eddig mindig eltusolták a dolgot félve a kitudódástól.

Utána kéne nézni a dolognak. Miért is ne? Repülőre pattanok holnap reggel és se perc alatt New Yorkban fogok szambázni. Ilyen pofonegyszerű a dolog. Csak átvizsgálom a környéket, majd hazahúzok. Legalább elintézhetek ott pár dolgot. Ezúttal van okom meglátogatni régi jó ismerősömet.

Ezzel a gondolattal alszok el, arcomon megkönnyebbültség és mosoly.

Hajnalban első dolgom felhívni a mansoni repteret, van-e gép New Yorkba. Szerencsém van, első osztályra kaphatok még jegyet délután kettőre. Megköszönöm és megkérem, rakjon nekem félre kettőt. Magammal viszek valakit.

Nevetséges az a kigondolás, ami eszembe jutott. Hogy lehetek ennyire őrült? Mégse tudok tőle szabadulni. A fene álom már megint megtette a hatását. Muszáj magammal vinnem, mert ez az egész bele fog telni annyi időbe, hogy éppen hazatoppanok a többiek megérkezése előtt.

Viszont elég merész lesz, mert neki se tudhatják meg a szülei az eljövetelét. Feltéve ha velem jön. Mert még ez se garantált. Jobb lesz elmenni hozzá. Uristen, ha szívrohamot hozom rá az ablakában, engem kinyír. Máshogy viszont nem tudom elintézni.

Futva indulok el. Mivel vagyok olyan őrült, hogy az ágyból kipattanva egyből megtegyem ezt, alig van rajtam valami. Ezt persze csak akkor veszem észre, mikor a szobájának az ablakán hajolok befelé. Ahogy sejtettem, ott van.

Megérzi a szagomat és felugrik fektéből. Rám mereszti fekete szemeit. Teste szinte egyből remegni kezd. Torkából morgás hallatszódik.

Megérintem a karját, hátha lehiggad. Csodának határos módján, sikerül. Ezután felnézek a szemébe. Nane, már megint az a különös csillogás és harag. Megveszek ettől, komolyan.

Elengedem és leülök az ágyára. Próbálok kevesebbet lélegezni, hátha a hányingeremnek jót tesz. Ezt segíti az a tény is, miszerint mindjárt idefagyok. Kicsit hideg van, rajtam pedig nincs más, mint egy sport melltartó és egy sort. A lábamon a mamuszom ékeskedik, sarasan.

Látja, hogy fázok, hanyagul odadob nekem egy ingét és egy bemelegítő nadrágot a szekrényéből. Hálásan tekintek rá és felveszem a cuccokat. Úgy érzem magam, mint hal a tengerben. Ezek még az én ruháimnál is bővebbek.

-         Miért jöttél? – kérdezi mogorván.

-         Állj le, Aaron – mondom. – Békével jöttem, komolyan. Szeretnék kérni tőled valamit.

Hátra dől az ágyán, nagyot fújtat. Mintha otthon érezném magam, mellé fekszek. Valahogy semmi érzésem sincs mellette. Csak annyi, hogy kavarog a gyomrom. Ezt a szagnak teszem be.

Felkönyökölök és az arcát fürkészem. Meglátom rajta azt, amit nem kellett volna. Ismét elkap a vágy, hogy eltörjem a csontjait.

Valószínűleg ő is észreveszi rajtam a dolgot, mert hirtelen felém hajol. Kezeimet a fejem fölé fogja. Egyre közelebb hajol hozzám. Végül nyel egy nagyot és a torkomnak veti magát. Kissé beleharap, majd elkezdi szívni.

Megelégelem a dolgot, lerázom magamról. Megtapintom a nyakam, kicsit nyirkos, de nem véres. Ez az őrült eb kiparodizált minket, most pedig nevet rajta.

Én is elnevetem magam, majd én kerekedek rajta felül. Össze és vissz harapdálom, karmolom a bőrét. Jelezvén, ezek ők. Miután végeztem, visszafekszek eredeti helyzetembe.

-         Elég a hülyéskedésből kutya – szólalok meg. – Azért jöttem, hogy magammal vigyelek New Yorkba.

-         Minek mennék én veled, Szopcsika? – kérdezi nyugodtan. – Mi jó származhatna belőlem neked? És amúgy is, mit keresel itt? Nem kirándulni vagytok a fajtádnál?

-         Hazajöttem, mert unatkoztam. Ne félj, a mostohahúgod teljesen jól van. Holnapután jönnek. Velem jösz, vagy sem?

-         Magyarázd el, miért?

-         Öcsém…, te nem nézel híradót vagy nem hallgatsz rádiót? New Yorkban mészárlás folyik. Valamelyik vén barom vámpír gyártja a csatlósait a terület megszerzése érdekében. Szét akarok nézni, hogy miért nem akadályozták eddig meg ezt azzal, hogy eltörlik őket a föld színéről.

-         Ismétlem. Mire kellek én neked?

-         Jelen pillanatban te vagy az egyetlen, aki vissza tudna tartani a csábítás édes ízétől.

Hallgatásba burkolózik. Szerintem erősen gondolkodik a velem jövetelben. Mindent titokban tartanák, természetesen senkinek se kéne róla tudnia. Még a haverjainak se. Mondjuk náluk elég nehéz lenne ezt eltitkolni, ha farkasként hallják egymás gondolatait. Meg aztán értesíteni kellene őket az utazásról is.

-         Szóval legyek az őrangyalod Cumis. De a kérdés fenn áll: mi hasznom válhat belőle?

-         Vámpírt ölhetsz, ha arra kerül a sor.

Az ölés szóra felül és rám mered. Fekete szemei akkorák, mint még soha. Megrázza a fejét és kimegy az ajtón. Óvatosan odamegyek az ajtóhoz és hallgatózok. Semmit sem veszek ki a beszélgetésből, csak tudom, hogy beszélgetnek.

Rajtakap a kíváncsiságomon. Kisfiús ravasz mosolyt ereszt felém. Kiveszi a hátizsákját a szekrényéből. Majd a ruháit kezdi el tanulmányozni. Mivel ő sem akar feltűnést kelteni azzal, hogy -10 fokos hidegben is egy szál nadrágban járkál össze-vissza, ezért némi melegebbnek tűnő cuccot dobál a táskájába. Majd összecipzározza.

-         Anyáméknak azt mondtam, hogy holnapután reggelig Hughéknál leszek. Beleegyeztek.

-         Látom csak az ölés számít neked.

-         Frászt. Azt rühellem, hogy a fajtád a világon van. És azt még jobban, hogy te a világon vagy.

-         Ó, ebben úgy látszik egyet értünk.

Felmászok az ablakpárkányra, készülök elmenni. Mielőtt kivetném magam, visszafordulok:

-         13-kor legyél a mansoni reptér bejáratánál. Pontban akkor és ne késs! Egyébként kösz a ruhádat, kényelmes. Megtartom magamnak emlékbe.

Ezzel el is tűntem onnan. Kicsit fura ez a helyzet. Ismét végigjátszottuk a civakodós jelenetünket, de mégse estünk egymásnak. Őszintén elbeszélgetnék erről Brandonnal, ha itt lenne. Telefonon pedig nem fogom most zargatni, mert minek? Azt hinné máris elegem van az egyedülléttől. Rosszul hinné.

Nem vedlek át. Jobban mondva zuhanyozás után is Aaron ruháit veszem vissza. Azonban a fehér ing alá egy fekete toppot is felhúzok. A nadrág szintén fekete, de az két oldalán két fehér csík fut lefelé. Speciel nekem az ülepe a térdemet verdesi, a csípőmnél meg háromszor szélesebb. Kotorászok a fiókjaim alján egy övért. Meg is találom a megfelelőt. Fekete bőr és rajta fém csúcsos kockák. Megnőtt hajamat két copfba kötöm, fejemre fekte sapkát rakok NY emblémával. A cipőm pedig fehér, fekete mintával. Az összkép azt sugallja, mintha egy rapper csaj lennék fiús cuccban.

Lemegyek a konyhába és nini, máris csöng a telefonom. Látom, Alice akar hívni. Gondolom látta, amint felszállok a gépre és elrepülök. Nem veszem fel. Mire ideérnek akkorra én már nem leszek itthon, szóval nem akadályozhatnak meg benne. Sőt, írok a lánynak egy sms-t, hogy nehogy szóljon Apuéknak. Azt írja vissza, hogy rendben van. De vigyázzak magamra és legalább háromszor fontoljam meg azt, amit tenni készülök.

Kiöntöm az adag véremet, amit Brandon megparancsolt. Reszketve nyelem le a friss piros folyadékot a torkomon. A testem máris életre kel, lágyan megremeg. Ennek ellenére én még mindig azt hiszem, hogy hülyeség, amit Apuék csinálnak velem. Tesztelnek, mennyire bírom a tortúrát. Kell a szervezetemnek az erő a beavatkozáshoz. Mennyire akarják az erőnlétemet felspékelni?

Indulnom kellene. A bogárhátúmmal megyek, mert az kevésbé feltűnő. Direkt kikerülöm a Crawford házat, amennyire csak lehet. Százzal hajtok az országúton, kábé minden kocsit leelőzve. Akik mellett elhajtok idegtépően dudálnak. Én meg csak mosolygok rájuk.

Az idő kezd rosszra változni. Hirtelen elered az eső, majd hamarjában jég is zúdul ránk. Ó, hát ez remek. Gondolom az összes járatot törölték mára. Biztonságképpen megérdeklődöm a reptéren... Elmehetnék jósnak. Mára lemondták a New yorki gépet, mert a jelenlegi zuháré egy darabig még felettünk fog csücsülni.

Azért elhajtok odáig. Szinte egyből észreveszem a bőröndjével ácsorgó ázott ebet a repülőtér bejárata előtt. Minden bizonnyal gyalog jött, mert az egyszerűbb és feltűnés mentesebb. Vannak még ilyen eszement barmok a világon.

Dudálok, és intek felé. Ő kicsit durván rántja fel a járgányom ajtaját és vágódik be mellém. Ruhájáról csöpög a víz, időről időre egyre kevesebb. A teste hőjétől megszárad.

-         Bocsi Szőrcsimbók, ilyen időben nem mehetünk. 

-         Ne nevezz Szőrcsimbóknak Cumis – szól nyugodtan, vérfagyasztóan nyugodtan. – Inkább indítsd el azt a rohadt motort és teperj New York felé. Két óra alatt ott vagy.

-         Megvesztél? Ilyen időben vezessek?

-         Vezessek én?

Meg se várja a választ, máris kiszáll a kocsiból. Egy pillanat múlva már nyitódik is ki a mellettem lévő ajtó. Szó szerint kiránt belőle, majd a helyemre mászik. Így úgy néz ki, mint egy lapostetű. Alig fér el az én kényelmemhez állított kormánynál.

Két percig csak matat az ülés alatt, mellett. Miután megtalálja azt, amit keresett megnyomja és lassan magához igazítja az ülést. A kormányt is feljebb emeli valamennyivel. Megvárja, míg beszállok mellé. Megteszem.

Eztán villámként lövődünk ki a parkolóból. Nem sajnálja a gázt, úgy tapossa, mint egy állat. Ahányszor a műszerfalra nézek megvizsgálni a kilométerórát, és közben lassan azon rettegek, hogy kiakad. Nála valószínűleg ez természetes. A vérfarkasok imádnak száguldani. Velünk egyetemben.

Egy szót se szólunk egymáshoz. Rátérünk a sztrádára, ahol még jobban rákapcsol. Szemei végig az úton vannak, egyszer se téveszti el az tekintetét.

Kezdek tényleg megfulladni a bűzétől. Feltérdelek az anyósülésen, megfordulok és hátrahajolok a két ülés között a csomagokhoz, amik a hátsó ülésen csücsülnek. A kabátomat keresem, amit felvehetek. Úgy döntöttem lehúzom az ablakot, hadd szellőzzön a kocsi belseje.

Pusztán jóakaratból a srácra mellkasára is ráterítek egy kötött pulóvert. Ő morog egyet, de nem rázza le magáról. Én meg véghezviszem az ablaklehúzást. Mind a kettőnkből morajként tőr ellő a megkönnyebbülést. Fellélegeztünk.

Valahogy kényszerem van arra, hogy beszéljek. Mesélni kezdek arról, a hülyeségről, amit Apuék összehordtak. A nagy szerelemről.

-         Aaron, Brandon és Carlisle szerint mi egymásba estünk. Szerelmesek vagyunk a másikba. Mellesleg Carlisle Apa fogadott testvére, szintén orvos. Szóval ők ketten tetőtől talpig kivizsgáltak és ezt állapították meg.

-         Ez őrültség – szól hirtelen. – Egy vámpír és egy vérfarkasközött nem lehet semmi.

-         Fenéket – mondom mosolyogva. – Bella, aki régen olyan lány volt, mint Bridget, ma már vámpír. Nekik született egy olyan félvér lányuk, mint én. Csak ő valahogy jobban sikerült, lényegtelen. Renesme-nek hívják és éppen egy vérfarkassal él egy fedél alatt. Totál odáig vannak egymással. Ezt bevésődésnek nevezik nálatok, ha jól tudom.

-         Annak – bólint. – De nálunk ez nem történ meg. Tudom, mert a többiek elmondása szerint akkor valami ilyesmit éreznék: imádat, őszinte szeretet, féltés, féltékenység, állandóan veled szeretnék lenni. Jelen pillanatban is csak egy helyre kívánlak. A gyomromba. És most kuss legyen.

Szikrázó szemeiből látom, tényleg jobb lesz abbahagynom a dolgot. Én marha, miért is hívtam magammal! Hisz minden egyes beszélgetésünkkor marjuk egymást. Amúgy meg egyre többször van bennem az a piszok rossz érzés, hogy látni akarom.

Az út további fele ismét csendben telik. Azt hiszem elbambulhattam egy jó darabig, mert már látom a hatalmas nagy feliratot, hogy New York City-ben vagyunk.

Mondom a srácnak, hogy merre menjen a szállásunkhoz. Ő szó nélkül követi az utasításaimat, végül leparkol egy szálloda előtt. Halkan elfüttyenti magát, mikor meglátja, milyen puccos egy hely. Megvonom a vállam, majd kiszállok a kocsiból.

Kiveszem a táskáimat a hátsó ülésről és elindulok a bejárat felé. Aaron követ engem, közben észrevétlenül szaglászik. Mindig fintorog, nem tudom eldönteni, mit érez. Ez nagyon megrémít engem.

A szobáink tágasak, egymás mellett lévők. Speciel én abban a pillanatban, ahogy beléptem a küszöböt ráfüggök a telefonra. Tárcsázom azt a számot, ami az ismerősömé.

Aila mindig megvárja a harmadik csöngést, mire felveszi. Éber hangja most is meglep, hamar kapcsolok:

-         Szia Aila, itt Piji beszél. Itt vagyok New Yorkban.

Eltartom a fülemtől a kagylót, mert éppen egetszakító visításba kezdett a hír hallatára.

-         Aila, nyugi. El tudnál jönni ma hozzám a szállodába…? Igen, mondom a címet.